Előtört belőlem valami.
Ez a valami nem kínoz, nem fáj, nem szomorít el, pedig viszonzatlan. Ez a valami olyan, mintha mindig is a lényem része lett volna. Olyan természetes, mint, hogy reggel felkel a nap.
Mindig is ott volt, csak eddig el volt bújva.
Amikor először megláttalak, akkor jött elő.
Előre nyomult, behálózva szívemet, majd egész testemet, kiégett neuronokat hagyva maga után. Eljutva egészen agyamig, ahol az utolsó pislákoló sejtet is inaktiválta, majd, hogy ne legyen akkora sötétség, az utoljára látott kép felett meggyújtott egy neont, hogy izzó fényénél még erőteljesebben lássam a nap minden percében.
Ez az egy kép jön elő, ha fázom, ha felejtenék, ha kérdeznék, ha szólnék.
Csak ez az egy kép, ami nyelvembe beakad, és csak annyit tudok mondani: Endre.