Csekkek, család, karrier: Valóban ettől leszünk felnőttek?
Általában, ha azt mondjuk valakire, hogy felnőtt, akkor olyasvalakire gondolunk, akinek családja és gyerekei vannak. Különórára viszi a gyereket, esténként vele – vagy helyette – készíti a leckét, ebédet főz másnapra, szombatonként nagybevásárlást tart, havonta látogatja a szüleit (vagy idősebb korban már ápolja őket), megtervezi a család programjait, ellátja a háztartást, és a munkahelyén is nap mint nap helytáll.
De mi van akkor, ha valaki ettől eltér? Ha középkorúként a vállalkozása és a barátai töltik ki a mindennapjait, és családra nem vágyik? Vagy negyvenpluszosan is még mindig a szüleivel él, mert ez így felel meg neki? És mi van azzal, aki nem a karrierépítés miatt, hanem szimplán család nélkül, egyedül él, szűk baráti körrel? Mi a helyzet azzal, akinek még ennyi sem jutott: a sikereit egyedül ünnepli, saját magát veregeti hátba, a problémáit egyedül oldja meg, és ha hátranéz, nincs mögötte senki, csak ő maga?
Egy olyan társadalomban, ahol bizonyos kor után még nincs családod – és nem azért nincs, mert elváltál –, egy idő után kívülállóként tekintenek rád. Olyasvalakire, aki valahol a kamaszkor szintjén rekedt meg. Pedig a család megléte nem jelent automatikusan felnőttkort.
Egyik barátnőm – aki két gyereket nevel özvegyként, egyedül – mondta, hogy még ebben az élethelyzetben sem érzi magát felnőttnek. A másik azt állítja, hogy attól vagy felnőtt, ha a csekkjeidet fizeted. Az átlag szerint pedig a saját család a látható jele annak, hogy már kinőttél a gyerekkorból.
De mi az igazság? Mi tesz minket felnőtté?
A felnőtt szó definíciója: a 18. életévét betöltött, cselekvőképes, önálló, felelősségteljes, érzelmileg érett személy.
Ez jól hangzik, de az élet ezt sokszor felülírja.
Felnőtt vagyok, ha van saját keresetem, amit én osztok be? És ha a pénzt a társam kezeli – mert így egyeztünk meg, különben sem értek a pénzügyekhez –, akkor gyerek vagyok? Felnőtt vagyok, ha a lakbért a szüleimnek fizetem, nem pedig egy idegennek egy albérletért? Mert így sokkal kényelmesebb, és jól kijövök a szüleimmel. Felnőtt vagyok, ha segítséget kell kérnem ahhoz, hogy megoldjak egy egyszerű élethelyzetet, csak azért, mert leblokkolok a stressztől?
Felnőtt vagyok, ha nem tudok egyedül dönteni, és mindig másra hallgatok, mert annyi a lehetőség, hogy képtelen vagyok objektív maradni? Felnőtt vagyok, ha hisztit rendezek, amikor nem az történik, amit szeretnék? Mert alapvetően is tüzes a habitusom, de két perc múlva, miután kiadtam a dühömet, már kenyérre lehet kenni. Felnőtt vagyok, ha mindig a párom mondja meg, mi legyen, mert ismer már annyira, hogy tudja, mi a jó nekem?
Egyszóval: ha nem illek bele a definícióba, akkor gyerek lennék? És mi van azokkal a koruk szerint még gyerekekkel, akik a beszámíthatatlan szüleik mellett idő előtt felnőve jobban helytállnak az életben, mint a felmenőik?
Mi van, ha ezt a definíciót rugalmasabban kellene kezelnünk?
Mi van, ha valójában nem az számít, hány éves vagy, kivel és hogyan élsz, milyen az anyagi helyzeted, egyedül vagy-e, vagy társsal, gyerekkel, szülőkkel, netán nélkülük?
Mi van, ha inkább attól vagy felnőtt, hogy ismered magad? Tudod, mire hogyan reagálsz. Ismered a jó és rossz tulajdonságaidat, a képességeidet és a határaidat. Egészséges határokat szabsz, amiket nem engedsz átlépni. Bátran kimondod, amit érzel és gondolsz, még akkor is, ha ellenvéleményen vagy. Nem akarsz kisebbnek látszani csak azért, hogy elfogadjanak. Nem fojtod el az érzéseidet, és ki tudod mutatni őket, ha szükséges. Egészséges önbizalommal és önkritikával rendelkezel, és hajlandó vagy a változásra. Szereted magad, elviseled a saját társaságodat, ezért nem borulsz ki, ha egy ideig egyedül kell lenned. Jóban vagy magaddal, és teljes egész vagy egyedül is.
Régen volt egy sorozat, az Erika világa. Abban hangzott el ez az idézet:
„Felnőttnek lenni annyit jelent: tudni, hogy ki vagy, és bátran felvállalni azt.”