Ebben a bejegyzésben arra kerestem a választ, hogy az utcán élő hontalanok honnan merítik az erőt az élethez, mi ad nekik lelki segítséget a mindennapi túléléshez. Egyáltalán hogy lehet kibírni az utcán?

Hányszor van olyan, hogy az ember nem látja a kiutat, jobbra vágyik, semmi életcélja, vagy elmerül az önsajnálatban, pedig a külső szemlélő által nem is olyan nagy a baj. Érdekelt, hogy azok az emberek, akiknek még a szükséges minimum sem adatott meg, hogy csinálják. Utam során két olyan embert ismertem meg, akik hiába élnek odakint, mégis megbékéltek a sorsukkal.

Köszönöm a segítséget!”

Az első férfi, akit az egyik külvárosi metróaluljáróban szólítottam meg, sokat nem kérdeztem, szinte magától kezdett el mesélni.

Tíz évvel ezelőtt halt meg a felesége, aki akkor hatvanegy éves volt. Utána a lánya egyik napról a másikra kitette az önkormányzati lakásból. A zárat is kicserélte, a telefonszámát is lecserélte. Azóta nem beszéltek, nem tud róla semmit. Így került az utcára. Ő olyan volt, aki ad magára, hogy jól szituált legyen, hogy oda menjenek hozzá az emberek, ne elkerüljék. Az aluljáróban lévő wc-nél négyszáz forintért meg lehet fürödni, van hely, ahol a ruhát ki lehet mosni, meg lehet szárítani ezervalamennyiért.

Eleinte más írás volt a tábláján, panaszkodott, de most már nem panaszkodik, csak megköszöni. Most már nem az utcán él, hanem albérletben. Kétszázezer a nyugdíja, abból százhatvanezer a bérleti díj, plusz a rezsi, ezért koldul mellette.

Hálás, mert nagyon sok ember megy oda hozzá. Van bibliája, azt olvassa, sokan adnak neki pénzt, van, aki enni hoz, van olyan járókelő aki, még főtt ételt is hoz. Ruhát is sokat kap. Először csak egy ruhája volt, amit mindig kimosott, most már cipőből is van négy. Ezért most már ő is adakozik. Ismer egy szociális munkást, megbeszélte vele, hogy ami felesleges, azt odaadja, hogy más rászorulóknak tovább tudja adni.

A gyerekkora sem volt könnyű, az anyjával és testvérével élt. Az anyját ápolni kellett, ezért nem lettek igazán barátai, akikhez később fordulhatott volna. A testvére nem sokat segített, ő volt a kedvenc. Ő mosott, főzött, takarított, nem nagyon tudott mellette dolgozni. Mikor elbúcsúztunk, megköszönte a beszélgetést.

Ne félj, csak higgy!

A második férfi, akihez kétszer is ellátogattam,  a Teréz körúton szokott ülni, a tábláján ezt hirdeti: Ne félj, csak higgy!

Akkor tűnt fel először, amikor a galambok között állt, körülötte repkedtek, rászálltak, volt valami megindító a látványban, de a járókelők észre sem vették. Ha nem a galambokkal van, akkor már láttam mellé ülni embereket beszélgetni. A galambok néha ilyenkor is körülötte vannak, a tenyeréből esznek. Az üzlet előtt, ahol ül, van két beugró. Mikor felkerestem, hogy az életéről kérdezzek, akkor már virágláda volt a beugrókban, hogy ne tudjon odaülni. Most a járdán ül a két láda között. Déltől egy órán keresztül söprögette ezt a részt, és mosószeres vízzel takarított fel a galambok után. Úgy tűnik, hogy ezt minden nap megteszi, mert mindig tisztaság van körülötte.

Tizenkét éve tért meg, azóta ő boldog úgy, ahogy van. Tíz éve jár ki a körútra vasárnap kivételével minden nap. Csak napközben van az utcán. Éjjel van, ahol meghúzza magát. Mielőtt megtért drogozott és ivott. Szeretett volna felhagyni a függőségeivel, ezért orvoshoz is, pszichológushoz is ment, de egyik sem tudott neki segíteni. Majd jött két fiatal Isten nevében, és ők segítettek. Két hétig imádkoztak érte, ekkor érezte azt, hogy befogadta magába Jézus szeretetét. Nem tudja leírni azt az érzést, amit ekkor érzett, de ezután megjelent az életében a csoda. Majd lassan leszokott minden függőségéről.

„Mert ismeritek a mi Urunk Jézus Krisztus kegyelmét, hogy bár gazdag volt, mégis szegénnyé lett értetek, hogy ti az ő szegénysége által gazdagok legyetek”.

Elutasítja az evilági dolgokat, hiszen Jézus is szegény volt, és a Mennyek országában úgy is gazdagok leszünk. Arra a kérdésemre, hogy szerinte szenvedni jöttünk -e a földre, hogy boldogtalanok legyünk és szegények, azt válaszolta, hogy az anyagi világ már nem érdekli, nem tartja értéknek, neki mindene megvan, ami kell: étel, ruha, szeretet. Van hol laknia. Találtak egy üres, elhagyatott helyet, ami teljesen romos és koszos volt, de kitakarították. Volt fa is, építettek abból lakást maguknak, fűtés is van. Isten mindent megad, amire szükség van. Vannak állataik is: kutya, macska, galambok.

Kérdeztem, hogy nem szokott -e dühös lenni, hogy ilyen élet jutott neki. A válasza az volt, hogy nem. Nehéznek nehéz, és igen, van, hogy elbizonytalanodik, de Istenben sosem. Volt olyan, hogy belerúgtak, leköpték vagy majdnem megverték, de nem ez a jellemző.

Azt tanácsolta, hogy ha az ember nehéznek érzi az életét, vagy nem látja az értelmét, akkor adjon valaki másnak, mert attól jobban fogja érezni magát. Mert a lényeg a szeretet. Isten szeretete, mert azáltal szeretsz mást is.

Miközben beszélgettünk, arra jött egy másik hajléktalan, akinek pénzt adott. Mikor elment, azt mondta, hogy hálás, hogy olyan jól áll, hogy más hajléktalannak is tud segíteni.

Második találkozásunkkor, arra a kérdésre, hogy miért nem dolgozik, a válasza az volt, hogy nem lehet két urat szolgálni. Kivonja magát a rendszerből: munkahely, bank, társadalombiztosítás. Van egy minimális igény, amit szeretnénk, például az ételhez is pénz kell –  mondtam neki. 

–  Nézd meg a galambokat, ők is kapnak ételt, nekik sem kell érte dolgozni. Vannak nyugdíjasok akik a nyugdíjukat a gyógyszertárba hordják. Ha beteg vagyok, akkor rábízom magam Istenre, imádkozom, de egyébként is Isten rendelkezik az életem felett, ha el akarja venni, vegye.  

Ismer olyat, aki jövőre megy vissza az orvoshoz, hogy egyáltalán időpontot kapjon, pedig hatvankilencezret fizet havonta tébére. Egyébként sem éri meg, ez a rendszer arra van, hogy gúzsba kössön, a hitelekkel, a mindennel, hogy ne legyen az ember szabad.

A lakók és az üzlet dolgozói is el szeretnék üldözni, ezért tették ki a ládát is. Két hónapja jöttek a járványügytől, nem lehet galambokat etetni, megbüntették. Aztán jött valaki, aki látta, hogy rend és tisztaság van, azért nem büntetheti meg, mert szereti a galambokat.

Beszélgetés közben egy járókelő jött arra, aki kutyát sétáltatott. A kutya már ismerte a hajléktalant, már várta tőle a az ételt. Megetette, majd továbbmentek. Elmesélte, hogy neki is volt egy kutyája, akivel együtt ült kint az utcán. Egyik nap a macskája megkarmolta. Az állatorvos lemondott róla, azt mondta, meg fog vakulni. Kamillával kezdte el borogatni, hogy megmutassa a fizikai síkon is a hitét, és imádkozott. Nem javult. Ekkor kétségbe esett: – Hogy hirdessem a hitet, ha vak a kutyám, hogy higgyek így? – kérdezte Istent.  Aztán Isten megnyugtatta. Amikor kint ült a betegszemű kutyával, akkor találkozott egy járókelővel, aki azt mondta, hogy fizeti a kutya minden orvosi költségét. Ő akkor már visszanyerte a hitét, és teljes nyugalommal tudta mondani, hogy jöjjön vissza két hét múlva a nő, és ha még mindig beteg, akkor elvitetheti az állatvédőkkel. Két hét múlva a nő sem tudta megmondani, hogy a kutya melyik szeme sérült meg.

Két olyan emberrel találkoztam, akik elégedettek az életükkel, úgy, ahogy van. A saját nézőpontjuk szerint választották az utcát, de harmóniában vannak a döntésükkel, nem nehézségként tekintenek rá. Megbecsülik, amilyük van, és úgy gondolják, hogy több is, mint, ami szükséges, ezért adakoznak.