Vannak, akik nem szeretnek tanulni, mert félnek, hogy közben butának nézik őket. És ez igaz. Amíg az emberek nem értenek valamit, addig lesznek olyanok, akik ostobának nézik őket. Ilyenkor jön jól az egészséges önbizalom. Mert ha azzal rendelkeznek, akkor megvonják a vállukat, és csak annyit mondanak:
„És akkor mi van, ha hülyének néznek?”
Az önbizalom valójában hit önmagunkban, hogy képesek vagyunk megfejlődni, elsajátítani bármit. Akár egy szakmai tudást, vagy éppen egy élet által tanított leckét. Még akkor is, ha közben vannak, akik nem hisznek bennünk, vagy megszólnak a hiányosságainkért. Olyasfajta valami, amit nem befolyásol mások ellenvéleménye, nem építő jellegű, bántó kritikája.
A mostani 40-50-es korosztályból sokan állnak úgy az élethez, hogy fiatalon tanultak valamit, és úgy gondolják, hogy idősen már mindent tudnak, vagy most már nem tudnának fejlődni. Mintha az emberi fejlődésnek lenne egy megadott életszakasza, amit ha elértek, akkor azután kialakul a kép: „ez vagyok én”.
Azt gondolják, ha fiatalon nem sajátítottak el valamit, akkor azt már nem is fogják. Az eddigi élettapasztalatokhoz, a gyerekkorban látott szülői mintázatokhoz és a kialakult nézetekhez, meggyőződésekhez mereven ragaszkodnak: mindig is így volt, vagy már a szüleik idejében is így csinálták. Fiatalon kitanulnak valamit, esetleg huszonévesen ezt még bővítik, és megállnak. Úgy tartják, hogy a változás a fiatalok dolga. Mindenki fogadja el őket olyannak, amilyenek.
De mi van, ha az én egy állandó változó, ami nem egy ideig fejlődő, majd passzívan állandósult egó? Mi van, ha az, amit most magunkról gondolunk, pár év múlva már nem lesz igaz ránk? Sőt, mi van, ha valamiről úgy gondoljuk, hogy nem menne, ezért ki sem próbáljuk, de ha adnánk neki egy esélyt, kiderülne, hogy igenis van hozzá tehetségünk?
Például mindig úgy gondoltuk, hogy a főzés nem a mi műfajunk, csak a minimális főzelék vagy leves megy. Ha tehetjük, inkább rendelünk. De egy alkalommal, pénzhiány miatt csak az otthoni maradékból tudunk összedobni valamit, ami olyan jól sikerül, hogy kedvet kapunk hozzá. Legközelebb már nem szükségből kísérletezünk, pár év múlva pedig minden baráti összejövetelre mi visszük az ételt.
Mi van, ha az, amire eddig nemet mondtunk, az egyik legnagyobb képességünk, csak fejleszteni kellene? Azaz, tanulnunk kellene hozzá. De ez ellentmond annak a meggyőződésünknek, hogy mi már nem sajátíthatunk el semmi újat, hisz az a fiatalok dolga.
Mi van, ha nem áll meg a fejlődés egy idő után, és ezzel a hozzáállásunkkal csak saját magunkat zárjuk be egy dobozba, leszűkítve a saját életünket? Minden, ami azon túl van, az nem nekünk való, nem a mi világuk, az csak másoknak adatott meg, számunkra nem elérhető. Nem lenne jobb legalább kikukucskálni odabentről, adni egy esélyt, hátha várnak ránk még új, ismeretlen és izgalmas megélések, hiába múltunk el X évesek?
Mi van, ha van élet negyvenen túl is? Csak ehhez el kell hagynunk a komfortzónánkat, a megszokottat, és nézőpontot kell váltani. Esetleg olyanban kell hinnünk, amiben eddig nem, ne adj isten, át kell ugrani a gyökeres meggyőződésünket. Mi van, ha valójában minden, minden időben elérhető?
Melyik a jobb: örökre a dobozban rekedni, elzárva magunkat az élménytől, vagy hagyni, hogy esetleg mások hülyének tartsanak minket, de megélni azt, amiről azt sem gondoltuk, hogy valaha a mienk lehet? A döntés a miénk.