Reggel van, készülődőm, gondolkodás nélkül hajtom végre feladataim, hogy munkába indulhassak. Az előszobában még egy röpke pillanat a tükörbe. Szürke, üveges szempár tekint vissza rám, valamit mintha mondani szeretne. Nem figyelek rá, szoknyámat lesimítom, rohanok.
Bent ugyanazok a feladatok hosszú évek óta, rutinnal végzem, már nem vagyok jelen. Minden nap ugyanolyan, de valami most mégis hiányzik. Érzések rohannak meg, menekülnék előlük, pánik lesz úrrá rajtam. Hazafelé nem vágyom emberek közé, a metrókocsi levegőtlen fülkéjébe. A Duna part felé veszem utamat, az agyam lecsendesül, miközben lábam egy régen látott ismerős helyre visz.
És meglátom a lányt. A barátaival vidáman nevetgél. A metró felé tartanak. Tizenhat-tizenhét éves lehet. Könnyed léptekkel jár, mintha felhőkön menne. Hófehér bőrén megcsillan a napfény, fekete haját kócosra fújja a szél. Nevet. Úgy nevet, hogy fogai látszanak, szeme körül apró puha ráncok jelennek meg, zöld szeme csillog. Mellette elhaladva engem is megérint a boldogság, ami belőle sugárzik. Pár pillanat és eltűnnek a felszínről. Csak állok az utcán és az általa beszívott levegőn keresztül próbálom tüdőmbe, majd szívembe eljuttatni a boldogságot, ami belőle áradt.
Hazamegyek, de nem tudom kiverni a fejemből. Látnom kell őt.
Másnap ugyanabban az órában most már tudatosan arra visz utam. Várom, hogy megjelenjen. És jön. Zöld szeme csillogását messziről látom. Most egyedül van, de így is mosolyog, gondolataiba merülve. Vajon mire gondol, mitől ilyen vidám? Elmegy mellettem és közben észre sem vesz, de boldogsága így is átsugárzik.
Látni akarom.
Mindig.
A megszállottja leszek. Van, hogy órákat ülve várom az ismerős helyen, hogy felbukkanjon. Nem mindig jön. Ilyenkor nem marad más, csak a magány és a düh. Hol van már? Átveszi az irányítást elmém felett. Nem tudok aludni. Nem jó ébren, a nap minden percében látni szeretném. Nélküle üresnek tűnik minden. Minden nap várom. Van, hogy napokig nem jön, majd újra feltűnik és nevet.
Már mindent tudok róla, úgy tűnik, halad a céljai felé. Mindig boldog és a szeme mindig csillog. Olyan naiv, úgy érzem, meg kell védenem. Tudnia kell, hogy ez nem lesz mindig így. Legközelebb meglátom, megfogom karját.
– Mitől vagy ilyen vidám? Minden elmúlik, a barátok elhagynak, a szerelem elhal, minden, amit elterveztél, sosem teljesül be – mondom. A szemben lévő kirakatban öreg vénasszonynak tűnők mellette.
A lány megriad, kiszabadítja magát szorításomból és elrohan.
Másnap újra várom, hogy megjelenjen, rohanok hozzá.
– Hogy lehetsz ilyen boldog? Értsd már meg, hogy sosem jön el az, amit szeretnél! A végén itt maradsz egyedül – üvöltöm arcába.
Ordításomat barátja szakítja félbe.
– Mit képzel, takarodjon innen!
Otthagyom őket, de szívem zakatol. Fel kell készülnie rá, tudnia kell, hogy sosem lesz az, amit szeretne. Keménnyé kell válnia, hogy kibírja, meg kell védenie magát attól, hogy összeroppanjon. Ne legyen ilyen boldog, mert ez csak illúzió. Hogy tudnám rávenni, hogy megértsen?
Éjjel semmit nem alszom. Dühít a boldogsága.
Másnap a metrómegállótól három sarokra, elborult elmével várom. Egy késsel a kezemben. Egyedül jön. Elé lépek, minden erőmmel szívébe szúrom késemet. Mellkasa, mint egy kemény szikla, mintha egy védőpajzs fedné. Alig tudom átszúrni. Hátrahőköl, kérdőn néz rám, szemében könnyek jelennek meg, de nem sikít. Könnyes zöld szeme még mindig ragyog. Nem érti. Nem szúrtam elég mélyre. Nem is a szívét találtam el? Kihúzom késemet, míg ő rezzenéstelenül tovább áll előttem. El akarom pusztítani ezt a ragyogást a szeméből. Dühít, hogy nem tesz semmit.
Újabb döfés. Ez most már biztos a szíve volt. A zöld szempárból már patakokban folyik a víz, de megértés és szeretet árad felém. Még mindig előttem áll, mint aki várja, hogy minden dühömet rajta éljem ki. Hogy lehet ilyen kedves velem?
Még mindig nem érti. Kihúzom a kést, újra döfök. Elcsuklik, elkapom, karomban tartom. Nézem a zöld szempárt. Egy pillanatra rég elfeledett érzés fut át rajtam. Szeretet? Majd újra düh. Elengedem karjaimból, hagyom, hogy teste földet érjen.
Fekszik.
Még él.
Szép arca fájdalomtól eltorzult, öregebbnek látszik. A szeme még mindig csillog.
Letérdelek mellé. A szemét nézem és közben újra ledöfök. Késem már könnyen talál célba, szíve már kitaposott út. Újra döfök. Aztán újra és újra. Minden szúrással könnyebbnek érzem magam. A lány arcát beteríti a vér és a könny. Csúnyának látszik. Szeme már nem csillog. Egy utolsó döfés. A két szempár szürkén és üvegesen tekint rám. Végre. Megértette. Fáradtan leteszem késemet a földre. A tátongó véres űrt nézem mellkasán. Meghalt. Újabb elfeledett érzést hessegetek el magamtól.
Felállok, elindulok, otthagyom élettelen kis testét. Lábam visz, miközben gondolatok cikáznak agyamban. Meghalt. Megöltem. Én öltem meg. Lépéseim nehézzé válnak, messzinek tűnik ez a három sarok, lassan lépkedek. Megöltem! Érzem, ahogy a lány vérét rám szárítja az esti szellő. Én öltem meg! Két évtizede elnyomott érzések utat törnek maguknak. Zokogok. Miért öltem meg? Most már rohanok. Lefelé a lépcsőn, le a metróba. A peronon lévő csapnál mosom le könnyeimet és a lány vérét.
– Jól van kisasszony? – kérdezi egy férfi. Még két ember áll a peronon, a kérdésre közönyösen néznek ránk. Nem válaszolok, elfordulok. A férfi továbbmegy. Tovább mosom magam, de a kezemről nem jön le a vér. Metró érkezik, beszállok. Több szempár bámul rám, amíg lehuppanok egy ülésre. Aztán elfordulnak, gondolataikba merülnek.
A kezem véres. Gyilkos vagyok. Nem látjátok? Megöltem egy fiatal lányt! Ordítanám, de helyette zokogok. Miért öltem meg? Hiszen annyi szeretet volt benne. Miért öltem meg? Hiszen olyan boldog volt.
Nem tudom, merre járok, lábam visz haza. Mit tettem? Már futok. A lépcsőházban kettesével szedem a fokokat, bevágódok a lakásba. Látnom kell őt újra, nem felejthetem el! A könyvespolchoz rohanok, a naplóim között kutatok, könyvek hullanak a földre. Ezerkilencszázkilencvenhét. Kinyitom a naplót, beleolvasok. Itt van. Lapozok. Olvasok. Majd lapozok. Olvasok. Itt van. Mindig is itt volt. Megnyugszom, most már nem engedem el.
Leteszem a naplót, a fürdőbe megyek. Nézem, ahogy a vízsugár a lefolyóba mossa kezemről a vért, miközben átengedem magam az érzéseimnek. Düh, fájdalom, bánat. Érzek. Szeretet, elfogadás, majd belenyugvás. Kezem tiszta. Megengedés, remény. Belenézek a tükörbe. Zöld szempár tekint vissza rám. A tekintet már nem üveges. Talán megérkezik a boldogság és vele együtt a csillogás is.