A hullámvasúttól a kacsák szerelmi életéig

Ma este magamnak írom ezeket a megerősítéseket, de úgy gondolom, hogy talán másoknak is segíthet, akik nemrég indultak el az önismereti úton.

Néha úgy érzem, hogy egy hullámvasúton utazom: ha fent vagyok, akkor olyan egységbe kerülök az univerzummal, hogy már a létezés is örömet okoz – azt érzem, hogy egyedül is olyan boldogságot élhetek meg, ami a mennyekbe repít –, de ha lent vagyok, az maga a pokol.

Nemrég kezdtem el ezen az úton járni, és sokat küzdök a régi, túlélő énemmel, aki a lelke mélyén elutasítja az életet. A mélypontokon ő kerül előtérbe, és ilyenkor megfogalmazódik bennem a kérdés: Mi értelme az életemnek? Mi végre vagyok itt?

Én ilyenkor átengedem magam a hullámzó sötét érzéseknek: a tehetetlenségnek, az ürességnek, a dühnek, a haragnak és a fájdalomnak. Van, hogy csapkodok, van, hogy sírok, és van, hogy csak fekszem a plafont bámulva. Ez utóbbinál a legkilátástalanabb az életérzés, de hagyom, hogy körbeöleljen a bánat. Tapasztalatom szerint ilyenkor le kell menni a legmélyére, mert onnan már csak felfelé vezet az út.

Meg egyébként is, amikor lent vagyok, Isten sem győz meg róla, hogy szép az élet. Ilyenkor csak okoskodásnak tűnik az a tanács, hogy gondoljam végig, mi mindent értem el vagy vittem véghez – köztük olyanokat is, amikről korábban azt sem tudtam, hogy menni fognak. Hogy jön ide az, hogy céltalan az életem?

Viszont amint egy halvány lépéssel is jobban vagyok, a feltöltődésre összpontosítok. Nálam ez úgy kezdődik, hogy még sűrű, dühös léptekkel elindulok sétálni, mert akár a szabadban is érezhetem magam szarul – ahol egyébként az is megtörténhet, hogy odaszalad hozzám egy édes kiskutya. Ha tudok, a természetbe megyek, de ha nem sikerül, akkor is keresem az úton az állatok és növények nyomait. Eleinte még nincs más, csak sírhatnék és haragos gondolatok. Például: igen, elértem célokat, de volt ennek bármi értelme? Adott bármit is az, hogy ez már az enyém? – főként, ha fizikai, materiális dologról van szó, aminek az értéke körülbelül addig tart, amíg meg nem szerezzük. Attól, hogy elértem, még mindig rosszul vagyok.

Engedem, hogy a lehúzó mondatok cikázzanak, de közben pásztázom a tájat. A gondolkodás ettől még nem áll le – tapasztalatból tudom, hogy ha egyszer bepörgök, milyen nehéz a körforgásnak megálljt parancsolni –, de néha egy-egy pillanatra megakad.

Például amikor megállok egy madarat megnézni, ahogy lakmározik. Közben még mindig utálom az életemet, de az a madár attól mégis milyen cuki. Na jó, és a naplemente is milyen szép. Aztán egyre többször állok meg, és egyre könnyebben tudok a fákra, virágokra és az állatokra figyelni. Végül a sok apró, cuki és szép dolog összeadódik, és előbb vagy utóbb kikerülök a mélypontról. Hiszem, hogy a természet gyógyít, ha figyelünk rá.

Azt vettem észre, hogy ilyenkor egyre gyakrabban történik meg:

ha a természetre figyelek, nemcsak megnyugszom, hanem a kedves emberek is megtalálnak, és szólnak hozzám egy-két szót.

Így történt, hogy amikor megálltam a kacsákat videózni, mellém lépett egy idős bácsi, és azt mondta:

„Nekik van a legjobb dolguk. Hadd meséljem el, hogy a múltkor egy másik részen láttam, ahogy összeveszett egy pár. A férj csipkedte az asszonyt, erre felszállt az asszony, és onnantól idáig, mint a repülőgép, követte őt a fiú. Én még ilyet nem láttam! Ezek szerint náluk is van zűr. Olyan jót nevettem! De hosszú távon ment ám utána. Biztosan megsértette az asszonyt, de nem érte utol. Utána megkapta-e a magáét, vagy megbeszélték egymással, azt már nem tudom.”

Végül megegyeztünk abban, hogy az állatoknál is szokott lenni perpatvar a házastársak között.

Ezzel a példával azt szerettem volna megmutatni, hogy amikor mélyponton vagyunk, talán nem a legjobb megoldás, ha napokig a lakásban gubózunk a rosszkedvünkbe. Az érzelmeket nem szabad elfojtani, meg kell élni őket, de napokat, főleg heteket nem szabad átengedni a sötét oldalnak.

Számomra eljön az a pont, amikor azt mondom magamnak: ha úgy érzem, nincs értelme az életemnek, és céltalan vagyok, akkor találok magamnak valami apró célt. Vagy egyszerűen csak felveszem a sportcipőmet, és elindulok bármerre, a természetet figyelve.

És miközben a természet a lelki sebemet gyógyítja, bármi megtörténhet, még az is, hogy egy idegen megoszt velem egy kedves történetet.

Videó: saját forrás

Főcím kép: AI