János leszállt a vonatról. A csomagját a vonaton felejtette. A vonat már továbbindult, amikor ezt észrevette. A zsebébe nyúlt, hogy a tárcáját keresse, de csak egy doboz cigit talált, amit még felszállás előtt vett. A másik zsebében némi aprópénz lapult.
Átgondolta, mi minden is van a sporttáskában, amit olyan sebesen bepakolt. Pár póló, egy nadrág, a rég elfeledett sportcipője, amit a szekrény aljában talált, fehérnemű, a farmerkabátja – ami már lehet, hogy nem is jó rá, de csak ez volt a hálószobai szekrényben. Nem akart a másik kabát után kutatni, minél előbb ki akart jutni. Ki a közös otthonból, ki a felesége vádló tekintete elől, aki kísérte minden lépését.
Most visszagondolva nem is volt vádló, ahogy ott állt a hálószoba ajtajában. A szeme könnyesnek tűnt, de nem sírt. Inkább döbbenet volt az arcán, mint aki nem számított erre. Hogy nem számított erre? Hisz már olyan régóta tart.
Zaklatott léptekkel hagyta el a pályaudvart, nem törődött azzal, hogy bejelentse elveszett poggyászát, iratai sem érdekelték. Negyedóra után egy parkba ért. Az arra járóktól tüzet kért, a sokadiktól végre kapott. Majd leült egy padra, és a cigijét szívta, miközben az ott lévőket nézte. Tekintete megakadt egy férfin, aki tíz-tizenegy éves fiával focizott. Boldognak tűnt, pont úgy, ahogy ő is az volt, amikor régen a saját fiával játszott. Milyen hamar felnőnek! Már utolsó éves egyetemista, alig látja, kollégiumba költözött.
Akkor kezdődött minden, amikor Annával kettesben maradtak, és közéjük telepedett a csend. A lakásfelújításon már túl voltak, a karrierje csúcsán volt, mindent elért, amit lehetett. Nem szűkölködtek, a pénz már nem jelentett akadályt, nem kellett a gyerek jövőjén aggódni – talán még tökéletes is volt minden.
Emlékszik arra a pillanatra, amikor először kérdezte meg magától, miközben a feleségével vacsoráztak, egy szó nélkül: Vége? Ennyi volt, most már végig ez lesz?
A béke és a nyugalom helyett, amely feleségét mindig körülvette, és ami miatt alig várta, hogy zaklatott napjai után hazatérjen, most ürességet és unalmat érzett. Anna távolinak tűnt, szinte hidegnek. Ekkor érezte először a tehetetlen dühöt, amivel Annát vádolta: Hogy tudja ilyen nyugalommal viselni azt, hogy értelmetlenül rohanunk a halál felé? Hogy nem érez semmit? Napok, hetek, hónapok, évek teltek el. Egyre jobban forrt benne az indulat, a lakásban kerülte feleségét, menekülni akart az otthoni, sivár élet elől.
Kriszta ekkor toppant be az életébe. Fiatal volt és gyönyörű, de nem ez fogta meg, hanem a gondtalanság és az életszeretet, ami belőle áradt. Mikor először meglátta az irodában, már mágnesként vonzotta a lány. Mindig mosolygott, és olyan jókedvűen tudott kacagni, hogy a hangja az egész épületet betöltötte. Kriszta már a kapcsolat elején is érzelemmel túlfűtött volt, mindig hangot adott vágyainak, kimondta, amit gondol, rengeteget fecsegett. A felesége szótlansága után felüdülés volt, hogy nem kellett kitalálni a gondolatait.
Anna teljesen más volt, még fiatalon is. Sosem voltak szélsőséges érzései, de mindig támaszt nyújtott. Mikor János vállalkozásba kezdett, és egy rossz döntés miatt elvesztették mindenüket, ő ott volt. Mikor az új munkahelyén megőrjítette a főnöke, ő meghallgatta. Mikor az apja miatt akadt ki, akivel sosem jött ki jól, ő békítette ki őket. És mikor az apja meghalt, és Jánosnak bűntudata volt, ő nyújtott vigaszt. Köztük sosem voltak nagy szavak, csendes szeretet volt.
Kriszta zajos szerelme az ujja köré csavarta. Egyre jobban vágyott rá, egyre több időt töltöttek együtt, és már az sem érdekelte, hogy Anna elhiszi-e az állandó túlórákat és a hétvégi értekezleteket. Azt remélte, hogy kiderül, és Anna hisztivel, válással fenyegetőzve adja tudtára, hogy még érez iránta valamit.
De nem derült ki, pedig már több mint egy éve tartott. Anna helyett Kriszta volt az, aki hisztizett – ma utoljára. Ultimátumot adott: vagy elválik, vagy vége. Most komolynak tűnt.
János a hétvégét nála töltötte. A hiszti után feldúlva indult haza. Próbálta magát nyugtatni, de nem ment. Egyre jobban belelovalta magát az érzéseibe. Úgy gondolta, hogy megérdemli a boldogságot, amire talán az életében most utoljára van lehetősége. Egyre dühösebb lett, Annát okolta, mint mindig: ő tehet róla, hogy máshol kereste a szerelmet.
Berontott a lakásba, és a jól kigondolt mondatok helyett a felesége arcába ordította a szavakat:
– El akarok válni.
Anna épp főzött. János szavai hallatára megállt a kezében a fakanál, de nem mondott semmit. János a hallgatástól még dühösebben, tagoltan köpte ki a szavakat újra:
– El akarok válni! – majd, hogy nyomatékosítsa mondandóját, elindult a háló felé, hogy bepakolja a sporttáskáját.
A lakásból, ahol tíz percet sem töltött, ugyanolyan hévvel viharzott ki, mint ahogy érkezett. De nem Krisztához ment, hanem a pályaudvarra tartott, ahol az első induló vonatra felszállt. Nem tudta, hova tart.
János addig ücsörgött a parkban, amíg beesteledett, majd visszament a pályaudvarra, és az információs pulthoz lépett.
– Nem adtak le egy fekete sporttáskát? Ruhák vannak benne, és valószínűleg egy tárca, meg egy mobil is az első zsebben.
– Szerencséje van, az egyik kalauz tíz perce hozott be egy sporttáskát.
János átvette, majd a mobilját kereste.
Krisztától öt hívás volt és három üzenet, mind arról, hogy várja, de ha ma nem jön, holnap már késő lesz.
Annától nem volt hívás, csak egy üzenet. Szűkszavúan, csak két szó, de talán a legszebb vallomás, amit életük során tőle kapott:
– Én nem.
János jegyet váltott. Most már tudta, hogy hova tart.
Főcím kép: AI