Nem tudatosan döntöttem el, csak tettem egyik lépést a másik után.
Már régóta figyeltelek. Könnyű préda voltál, vágytál a figyelemre, megosztottad életed minden pillanatát. A YouTube a hangodtól, a Facebook az írásaidtól, az Insta a képeidtől zengett.
Amikor végre az enyém lettél, ugyanaz a vörös ruha volt rajtad, amiben először megláttalak. Felrémlett az első találkozás, mikor a forgóajtóból a karomba repültél. Megbotlottál, és szó szerint repültél. Egy pillanat volt csupán, míg éreztem illatodat, tested melegét, ahogy a testemre zuhantál. Bocsánatot kértél, és mentél tovább, de nálam az idő megállt.
Én ottmaradtam a forgóajtó előtt. Ettől kezdve nem létezett más, csak te.
Kiderítettem, ki vagy. Nem volt nehéz. Az irodaépületben, ahonnan kirohantál, a fényképed mellett ott állt a neved és a titulusod. Utóbbi nem érdekelt. A neten hamar megtaláltalak.
Az életem te lettél. Ha kiposztoltad, mit reggeliztél, azt ettem én is, ha bejelölted, hova mész legközelebb, ott voltam én is. Láttalak. Én voltam az árny a sötétben, a hátad mögött. Figyeltem a mozdulataidat, ahogy nevetsz, ahogy beszélsz.
Kiismertelek. Egy nyitott könyv lettél számomra.
Mikor a YouTube-on rád találtam, béke költözött a szívembe. Azt képzeltem, csak hozzám beszélsz, csak nekem mesélsz. Ilyenkor elképzeltem, hogy egy időre a munkád miatt el kellett válnunk, egy távoli országban vagy, és csak így van lehetőségünk beszélni. Boldog voltam, közelebb éreztelek magamhoz, mint bárki mást. A képernyőt nézve aludtam el. Reggel a fotódat bámulva, mintha együtt ébredtünk volna, neked meséltem el az álmomat.
Hónapok teltek el így. Mindig velem voltál. Csak az érintésed hiányzott, egyre őrjítőbben. Amikor a kedvenc szórakozóhelyedről indultál haza, utánad mentem, mint mindig ilyenkor. Szokás szerint egy utcával hátrébb jártam, mint te. Nem terveztem, de a testem magától gyorsulni kezdett. Csak a cél lebegett a szemem előtt: megérinteni téged.
Mikor már közvetlenül a hátad mögött jártam, hátrapillantottál, majd mentél tovább. Lépteid gyorsultak. Te már tudtad azt, amit én még csak sejtettem. Hirtelen erősnek éreztem magam, merésznek. Űzött vadnak tűntél. Ekkor értettem meg én is: veszélyt jelentek rád.
Gyorsítottam, válaszként te még gyorsabban mentél. Magassarkúd kopogása egyszerre dübörgött szívverésemmel. Egyre izgatottabb lettem. Mosolyogtam, már közel a cél. Egy karnyújtás, és enyém vagy. Feléd nyúltam, te futni kezdtél. Hangosan nevetve futottam utánad a biztos tudattal, hogy nem menekülsz. Ennek most be kell teljesülnie, mert én ezt akarom.
Hangosan zokogtál, hátra-hátra nézve kiabáltad:
– Hagyj!
Ettől még inkább kellettél.
Felgyorsultam, elkaptalak, magamhoz szorítottalak. Te az arcomba néztél, szép szemed csillogott. Arcod kipirulva, hajad kócosan, annyira szép voltál, mikor ajkad nyílt. Reméltem, hogy csókért, de nem azt akartad.
Üvöltésed szinte megsüketített. A véget nem érő pillanatba egy másik fülsüketítő hang is vegyült. Majd a te sikításod is átvette a ritmust:
– Pi-pi-pip!
Kinyitottam a szemem, az óra reggel hatot mutatott. Lekapcsoltam a sípolást, közben a laptop a földre zuhant, aminek képernyőjéről a te fotód nézett rám. Úgy tűnt, ruhástól aludtam el az ágyon, hajnalig bámulva a képedet. Lecsuktam a laptopot.
– Elég volt, ez így nem mehet tovább! Mától új elfoglaltságot találok magamnak, különben ebbe beleőrülök.
Úgy döntök, este lemegyek abba a bárba, amibe te sosem jársz.
A bárpultnál állok, amikor megkocogtatja valaki a vállamat. Hátrafordulok. Te állsz ott.
– Szia! Mostanában bármerre megyek, mindenhol téged látlak. Gondoltam, akkor már megismerkedhetnénk. Dóri vagyok.
Főcím kép: AI