Mit tegyünk, amikor elakadunk az önfejlesztésben?

Mire jó ez az egész?

Az önismereti út során eljön az a pont, amikor úgy érezzük, sehogy sem haladunk, és felmerülnek a kérdések:

Mire jó ez az egész? Hány éve fejlesztem már magam, mégsem tartok ott, ahol lenni szeretnék? Miért nem érzem azt a megkönnyebbülést, amit ettől a folyamattól vártam?

Úgy érezzük, kidobott idő, pénz és energia volt az egész, mert nem vagyunk jobban. Mintha csak a következő életünkre készítenénk elő a terepet, ahol végre élvezhetjük a sok befektetett munkát – itt és most viszont még csak a szenvedés van, semmi más. Azt érezhetjük, már eleget tettünk, és mostantól legszívesebben csak néznénk, ahogy rendeződik körülöttünk a tér: mindenki álljon oda, ahol lennie kell, és tegye azt, amit tennie kell, hogy nekünk végre jobb legyen. Mert mi ebbe már egyszerűen belefáradtunk.

Mindemellett megjelenhet egy belső nyugtalanság is, amikor éppen az ellenkezőjét tapasztaljuk: mennénk, csinálnánk, még beletennénk az energiát, de valaki mintha fogná a lábunkat, és ettől csak frusztráltak leszünk. Mintha a felgyűlt energiát nem tudnánk hasznosítani, ezért minket emésztene fel. Mindeközben fizikai tünetek is jelentkezhetnek: úgy érezhetjük, hogy rettenetesen fáradtak vagyunk, a napi rutin teljesen kimerít bennünket, és minden erőnk elmegy a hétköznapokra.

Majd amikor elér minket a fásultság, már tenni sem akarunk a szebb jövőért. Igazából már a mélyponton is túl vagyunk; itt már nincs fájdalom, szembenéztünk a legsötétebb énünkkel is. Innen már csak felfelé vezet az út, de fentebb sem vár ránk más, csak a sivárság.

Kép: AI

Mintha a sivatagban kúsznánk a vízforrás felé, miközben valaki a lábunkat húzza vissza. Itt nincs bánat, gondolat, túlagyalás vagy magyarázatok. Itt semmi más nincs, csak a teljes üresség. A tűző nap felforrósítja a homokot, ami visszatükrözi saját önvalónkat:

Ez vagyok én, itt tartok.

Tudjuk, hogy ez nem az, amit szeretnénk, de mégis mit tehetnénk? Annyira csak a hűsítő, megmentő, áhított forrás jár a fejünkben, hogy minden más megszűnik. Nincs más, csak a cél, ami délibábként integet a távolból. Helyette csak az üresség és a csend ül mellettünk.

Talán könnyebb, ha úgy fogjuk fel, hogy ez is a folyamat része: egy olyan időszak, amikor a nagyobb változás előtt megállítanak bennünket az erők. Ezt az állapotot akár ki is élvezhetnénk, hiszen megdolgoztuk a múlt legádázabb pontjait, amelyek befolyásolták az eddigi életünket. Megéltük a mélypontot. És túléltük. Megérdemeljük a pihenést. De joggal kúszik be a kérdés: hogyan is pihenhetnénk, ha még nem értük el a célt?

Sajnos hajlamosak vagyunk elbagatellizálni azt, ami már a miénk, és amiért már megdolgoztunk – ami után méltón ünnepelhetnénk. Talán a sorsfordító erők pont azért állítanak meg, hogy ahelyett, hogy kifulladásig rohannánk tovább a célt hajszolva, átgondolhassuk, mi mindent tettünk már le az asztalra.

Lehet, hogy jobban járunk, ha a sikertelenség megélése helyett szembesítjük magunkat a három-öt évvel ezelőtti énünkkel. Üljünk le, és írjuk össze, milyenek voltunk akkor! Helyileg hol éltünk, mit csináltunk, hol tartottunk, és hogyan éreztük magunkat? Meglehet, ha összevetjük a régi önmagunkat a mostani énünkkel, rájövünk, hogy szinte egy idegenre tekintünk vissza. Akkoriban talán csak álmodtunk arról, amit mostanra már teljesen természetesnek veszünk.

Az akkori énünk még feszült volt és ideges, a külső körülmények hatására könnyen belekerült egy-egy negatív spirálba. A mostanit viszont már nehéz kizökkenteni a belső békéjéből. Az akkori énünk félt megtenni lépéseket, csak álmodozott egy jobb életről. A mostani viszont elindított egy vállalkozást – ami meglehet, hogy még csak döcögve halad, és egyelőre mellékállásban tudja folytatni–, de ezzel hatalmas lépést tett afelé, hogy egy napon abból élhessen meg, amit igazán szeret csinálni.

A mostani énünk lehet, hogy éppen egyedül van, de megtette azt az öt évvel ezelőtt még elképzelhetetlennek tűnő lépést, hogy kilépett egy bántalmazó kapcsolatból. Ma már olyan lelki erővel rendelkezik, hogy nem akar kapcsolatot mindenáron.

Írjunk le mindent őszintén, részletesen, a legapróbb részleteket is kibontva! Majd olvassuk fel magunknak, és kérdezzük meg: milyen volt az akkori énünk? Milyen álmai voltak? Lehet, hogy az akkori énünk irigykedve nézné a mostanit? Lehet, hogy már sok olyan álmunk megvalósult, amit akkor még elérhetetlennek láttunk? Ha ez igaz, akkor itt az idő, hogy végre igazán ünnepeljünk!

Viszont ha az összegzés után mégis úgy látjuk, hogy nem sokat haladtunk sem a fizikai világban, sem mentálisan, akkor érdemes feltennünk magunknak néhány kérdést, amelyekkel kideríthetjük, hol akadtunk el. Meglehet ugyanis, hogy egy-egy régi, elavult gondolatminta késlelteti a változást.

Tegyük fel magunknak őszintén a következő kérdéseket:

Készen állunk a célunkkal járó felelősségre? Képesek vagyunk a célunk elérésével a velejáró minden egyéb hatást is befogadni? Lehet, hogy elindítottuk a vállalkozásunkat, de talán azért nem kezdtük még el reklámozni, mert félünk megmutatni magunkat a világnak.
Tudnánk kezelni a sikert? Nincs bennünk félelem attól, ami akkor vár ránk, ha végre elérjük a vágyott állapotot? Nem éppen ez a szorongás hátráltat bennünket?
Tényleg ezt akarjuk még mindig? Nem vagyunk bizonytalanok abban, hogy valóban erre vágyunk? Lehet, hogy amikor belevágtunk, még ez volt a fő célunk, de mostanra kiderült, hogy már valami más jobban érdekel minket. Nem lehet, hogy az tart vissza, hogy időközben megváltoztak a vágyaink?
Úgy érezzük, hogy jár nekünk a jó? Szeretjük magunkat annyira, hogy elhiggyük: megérdemeljük a sikert?
Nem félünk a külső véleményektől? Nem tartunk attól, mit szólnak majd mások, netalántán kibeszélnek-e a hátunk mögött?
Nincs bennünk tudattalan bűntudat? Nem érezzük magunkat rosszul a gondolattól, hogy miközben az őseink szenvedtek, mi akár boldogok is lehetünk?
Félünk a különbözőségtől? Nincs rossz érzésünk amiatt, hogy mi máshogy csináljuk a dolgokat, mint a családunk vagy a barátaink? Nem az gátolja-e a bőség beáramlását, hogy tartunk az irigykedéstől vagy attól, hogy rossz szemmel néznek majd ránk?

Fókuszváltás

Akár sokat fejlődtünk, akár csak pár lépést tettünk az öt évvel ezelőtti énünkhöz képest, jól jöhet, ha egy kis időre levesszük a fókuszt a nagy célról, és valami más irányba indulunk el.

Próbáljuk ki a következő lépéseket:

Lépjünk egyet abban, ami könnyedén megy! Csináljunk valami olyat, amiben igazán jók vagyunk, hogy gyorsan sikerélményhez jussunk. Ez lehet akár egy banális dolog is: ha például jók vagyunk a rendszerezésben, rendezzük át a digitális fotóinkat. Olyan feladatot keressünk, ami nem megterhelő, hiszen a cél most kizárólag a jóleső sikerélmény.
Lépjünk egyet valaki másért! Segítsünk egy szerettünknek. Az előző példánál maradva: segítsünk rendet tenni egy olyan barátnőnknél, akinek a zsúfolt mindennapok miatt soha nincs erre ideje. Ezzel nemcsak rajta segítünk, hanem a jótett nekünk is örömet ad, és emeli a rezgésszintünket.
Lépjünk egyet valami felé, amit még sosem próbáltunk! Ha például régóta foglalkoztat minket a festészet, de időhiány miatt sosem engedtük meg magunknak, hogy kipróbáljuk, akkor most mélyüljünk el benne. Egy új készség elsajátítása koncentrált fókuszt követel meg, ami mellett pedig egyszerűen nem marad kapacitásunk az el nem ért céljainkon merengeni.
Lépjünk egyet fizikailag! Sétáljunk, fussunk, vagy űzzünk bármilyen olyan sportot, amit szeretünk. Néha fizikailag is el kell fáradnunk ahhoz, hogy elcsendesítsük az elménket, és ne azon szomorkodjunk, mit nem értünk még el. Kiürült fejjel végre megpihenhetünk a sok elmélkedés után.
Lépjünk csendben! Meditáljunk, és tudatosan fókuszáljunk a csendre, hogy újra meghallhassuk a saját belső hangunkat.

„Olyan gyorsan haladtunk eddig, hogy most meg kell várnunk, amíg a lelkünk utoléri a testünket.”

Ne feledd: az, hogy most nem látod hogyan tovább, nem jelenti azt, hogy megrekedtél. Néha a léleknek egyszerűen csak utol kell érnie az eddig megtett lépéseket. Engedd el egy időre a vágyak hajszolását, válts fókuszt, és ünnepeld, amit eddig elértél. Juss levegőhöz, engedd meg magadnak a céltalanságot és a könnyedséget. Bízz a folyamatban. Miután a lelked is felkészült, a cél is megérkezik.

Főcím kép: AI