Éjjel egy után a telefon csörgésére ébredek. A kijelzőn az villog: Apu hív. Összeszorul a szívem, félálomban is tudom, nagyon rég beszéltünk már, majd bevillan, nincs is elmentve a száma a telefonba, hogy is lehetne. Zavartan veszem fel, várva, hogy majd egy idegen tréfál meg.
– Szemét egy tréfa! – szólok végül bele.
– Hogy mondod, Vicuskám? – szólal meg a hang a túloldalon, ami annyira ismerős, talán egy kicsit mélyebbnek tűnik, ahogy csak a nagyon idősek tudnak beszélni, de a megszólítás ugyanaz, amit rajta kívül soha senki nem használt.
– Apu, te vagy az? – csuklik el a hangom.
– Úgy szeretnélek látni, annyira hiányzol.
– Te is nekem.
– Nem ücsörgünk egy kicsit a pályaudvaron, mint régen?
– Jaj, Apa, úgy hiányzol – csak ezt tudom mantrázni.
– Gyere, találkozzunk a Déli pályaudvaron egy óra múlva, jó?
– Apa, tényleg nagyon … – folytatnám, de a vonal megszakad.
Visszahajtom a fejemet a párnára, könnyel telik meg a szemem. Majd villanyt kapcsolok. Biztos csak egy álom volt. Kezembe veszem a telefont, a bejövő hívást nézem: Apu. Lehetetlen. Megcsörgetem, nem veszi fel senki. Felöltözöm, elindulok a Délibe.
A pályaudvar kong az ürességtől, csak egy ősz, szakállas férfi lépked felém. Kékeszöld szeméről ismerem fel. Az utolsó pár lépést futva teszem meg, a karjában csüngök, amikor megszólal.
– Gyere, le ne késsük a vonatot!
Ilyenkor nem megy semmi, mondanám, de a tizenkettes vágányon ott áll egy legalább húsz kocsiból álló vonat. A mozdony mögötti részen ülünk le. A hely félig üres, elindulunk. Apu menetiránynak megegyezően, én szemben vele ülök. Apu mosolyog, szeme zölden csillog, újra kislánynak érzem magam.
A következő megállónál egy kislány száll fel az apukájával. Az apja lassan lépked, mintha bizonytalan lenne, a lány fel-le futkározik. A kocsi bal oldalán ülnek, ugyanúgy, mint mi Apával. A helyemről jól látom, miért ilyen bizonytalan a férfi. Egy Unicumot vesz elő, a lánynak üdítőt ad, aki csacsog, az apa mosolyog, de a tekintete egyre kábább. Apám hátrafordul, tekintetük találkozik a férfival.
– Pont, mint mi. Leszámítva az alkoholt – mondja hozzám fordulva.
Csendben hallgatok.
– Mesélj, mi van veled? – kérdezi.
Annyi minden történt, de közben mintha mégis megállt volna az idő. Nem tudom, hol kezdjem, minden lényegtelennek tűnik, még mindig hitetlenkedve bámulom apám megvénült arcát.
– Apa, veled mi van, te jól vagy?
– Értem ne aggódj!
Beszélgetésünket a részegen horkoló férfi töri meg.
– Gyere, menjünk át egy másik kocsiba! – fog kézen apám.
Eggyel hátrébb megyünk. Ez a rész tele van, csak két hely vár minket üresen. Az irány még mindig ugyanaz: apám menetiránynak, én még mindig háttal. Apám keresztrejtvényt vesz ki a táskájából, egyet odanyújt.
– Emlékszel, hogy szerettünk együtt fejteni?
Átveszem, belelapozok. Feltűnik, hogy a tizenkettedik oldal után a harminckettedik jön, mondanám Apunak, de a hátam mögött lévő pár férfi tagja üvölteni kezd:
– Miért nem csomagoltad be?
– Mondtam, hogy elfelejtettem – válaszolja szinte alig hallhatóan a nő.
A férfi egyre hangosabb, mindenbe beleköt. Apám arcát fürkészem, ő mit szól ehhez. Mozdulatlanul ül, csak a szeme egyre vadabb. Ismerős érzés fog el, reszketni kezdek.
Aztán máshonnan is veszekedés hallatszik, egy újabb férfi üvölt. Majd még egy, és még egy. Felállok, az üléseket fürkészem, mindenhol párokat látok, van, ahol gyerekek is vannak. Hirtelen az egyik férfi felpofoz egy nőt, majd egy másik a felesége haját tépi. Egy kislány hangosan zokog, majd az apjára támad, hogy az anyját védje. Az apja lerázza magáról, a lány az ablaknak csapódik. Egy férfi a földön fekvő feleségét rugdossa. A hátam mögött lévő nő felsikít, majd futásnak ered, a férje késsel kergeti. Már mindenhol üvöltés, sírás és veszekedés.
– Apa, én félek!
– Semmi baj nincs, én majd megvédelek – ölelne magához apám, de izzó, kék szemétől megrémülök, és futásnak eredek. Egy pillanatra eszembe jut anyám meglátása:
– Apád kékeszöld szeme, ha nyugodt, mindig zöldnek látszik.
A mosdóba rohanok. Ott találom a kislányt az első kocsiból. Magunkra zárom az ajtót, majd a földön síró lány mellé guggolok, és együtt zokogunk.
– Itt vagy, Vicuskám? – hallom apám hangját a túloldalról.
– Itt – mondom, miközben kinyitom az ajtót.
– Gyere, menjünk át egy másik helyre!
– Jó, de a kislány … – fordulok hátra. A lány sehol.
– Gyere! – fog kézen apám.
Több kocsin haladunk át, mindenhol zűrzavar. A tizenvalahányadik végre üres, most én ülök menetiránynak megegyezően. Szívem még zakatol az előzőektől, de belenézek apám zöld szemébe, és megnyugszom.
– Hova megyünk? – kérdezem meg végre.
– Az csak rajtad múlik.
Kérdezném még, de a vonat megáll, egy menyasszony és egy vőlegény száll fel, utánuk a násznép. A vagon megtelik jókedvű, zajos társasággal. A mennyasszony egy idősebb férfi mellett ül, beszélgetésük bizalmasnak tűnik.
– Biztos az apja – mondja apám. – Emlékszel, amikor az oltárhoz kísértelek?
Megdöbbenek.
– Apa, ez nem … – de elhallgatok, olyan boldognak tűnik.
A násznép a következő megállónál leszáll. Felszáll egy pár egy öt év körüli gyerekkel és a nagyszülőkkel. A kisfiú rohangál, a nagyapja utána.
– Mintha magamat és az unokámat látnám – mondja apám, miközben a kisfiú elrohan előttünk. Ezt már nem hagyhatom szó nélkül.
– Apa, miről beszélsz? Ez nem történt meg!
– De megtörténhetett volna.
– De nem történt! – önt el a düh. – Nem kísértél az oltárhoz, nincs unokád, mert velem azóta megállt az idő! – ordítom, mire a vonat hirtelen fékez.
Egy peronon állunk. A másik vágányon egy vonat áll üresen.
– Szállj le, kislányom, épp ideje, hogy felszállj a saját vonatodra!
– De te, Apa, hova mész?
– Az csak tőled függ, Vicuskám.
Apám az ajtóhoz kísér. Mielőtt leszállok, átölelem, és a fülébe súgom:
– Megbocsátok.
Apám válaszul erősen megszorít, majd homlokon csókol. Átszállok a másik vonatra. Az ablakból látom, hogy felkelt a nap, és apám vonatja sebesen elindul a hatalmas fényesség felé.