Tizenöt tipp, hogyan csempészhetjük vissza a nyugalmat mindennapjainkba
Szerencsésnek érzem magam, mert a külvárosban élek egy viszonylag csendes lakótelepen. A zaj, ami most körbevesz: a szellő, ahogy zörgeti a fákat, és körülbelül tízféle madár csicsergése. A látvány a harmadikról: a madaraknak otthont adó, lengedező lombkoronák, amelyek már olyan magasra nőttek, hogy eltakarják a szemben lévő emeletes házakat, és a napkeltében repdeső madarak. Az erdő tőlem alig húsz percre van, így élvezhetem a városi élet könnyedségét, mégis lehetőségem van kapcsolódni a természethez.
Nem tudnék elképzelni otthonomnak egy belvárosi lakást, ahol csak lakóházak és forróságot árasztó betonjárdák vannak mindenhol. Pedig sokan élnek ilyen helyen. Sokan vannak olyanok is, akiknek ugyanígy megadatott a természet közelsége, mégsem élvezik ki. A legtöbben a munkájukat egy zárt épületben – irodában, üzletben vagy gyárban – töltik, és ha elég modern az épület, akkor még az ablaknyitás lehetősége sem adott. Majd munka után kocsiba szállnak, és hazaérve bezárkóznak egy másik épületbe. Még ha a tömegközlekedést választják is, a metrón a föld alatt, vagy a busz- és villamosmegállók aszfaltburkolatán nem sok lehetőség van a természethez kapcsolódni.
Sajnos minél inkább elszakadunk a természettől, annál frusztráltabbnak és stresszesebbnek érezzük magunkat, vagy csak egyszerűen nem tudjuk megmagyarázni, hogy miért vagyunk belül feszültek. Erre a folyamatra a munkahelyen való mindennapos teendők és a növekvő elvárások még jobban rányomják a bélyegüket. Miközben próbáljuk tartani magunkat, hogy ne a családon vagy a barátokon csattanjon az elfojtott feszültség – az elvárt maximalizmus miatt, vagy csak a békesség kedvéért –, a munkahelyen is egyre jobban odatesszük magunkat. Majd amikor a bennünk lévő, elnyomott frusztráció már pattanásig feszül, egyre súlyosabb betegségek alakulnak ki: szívritmuszavar, magas vérnyomás, depresszió, pánikbetegség.
Végül ott tartunk, hogy eljárunk dolgozni, a munkában muszájból még tartjuk magunkat, mert valamiből élni kell, de azon kívül mindenki hagyjon minket békén. A családdal töltött idő is egy kipipálandó feladattá válik, amit ha teljesítettünk, talán végre utána pihenhetünk egyet. Másnap kezdődik minden elölről: feladat feladat hátán, mindennap ugyanolyan, a mókuskerékből nincs kiszállás.
Komoly következményei lehetnek, ha már annyira elszakadtunk a természettől, hogy mindennap robotmódra cselekszünk. Ha az előbb említett betegségek nem is jönnek elő, az életünk így is egyre szürkébbé válik, csupán olyasmivé, amit túl kell élni.
Amikor ennyire eltávolodunk a természetes környezetünktől, a minket körülvevő, gyógyításra hivatott csoda is bosszúsággal tölt el: mindent kifogásolunk.
Panaszkodunk:
- mert az Időkép szerint épp a nyaralásunk alatt esik az eső,
- mert a forróságtól már felforr az agyvizünk, és azon morfondírozunk, miért nem esik már,
- mert olyan erős a szél, hogy szinte felkap minket az utcán,
- a vihar miatt, ami kitépi a fákat, ráadásul pont hétvégére esik, amikor kimozdulhatnánk,
- a tél miatt, mert sötét van és lefagy mindenünk,
- a nem elég fagyos tél miatt, mert így nem pusztulnak el a kórokozók,
- ha csak pár centi hó esett, és emiatt latyakos az út,
- tavasszal a kiszámíthatatlan időjárás miatt, mert reggel sosem tudjuk, hogyan öltözzünk fel,
- ha a programunkat elmossa az eső,
- ha esik, ha nem (vagyis mindenért),
- az esti szúnyogok miatt,
- a bagoly miatt, ami egész éjjel huhog,
- a hajnali csicsergés miatt, ami miatt nem tudunk aludni,
- a galambok miatt, mert mindenhol ott vannak,
- a madarak miatt, amelyek júniusban és júliusban a fiókáik védelmében agresszívebben lépnek fel,
- a kóbor macskák miatt,
- az ugatós kutyák miatt,
- és általában a tücskök, bogarak, valamint minden más állat miatt.
Mintha a természet egy rakoncátlan gyerek lenne, aki sosem azt csinálja, amit kérünk tőle.
Ellenségként tekintünk rá, amellyel meg kell küzdeni.
Ez a szemlélet mind a növény- és állatvilágra, mind az emberre veszélyes. Nemcsak megbetegít minket, de el is szigetel az élővilágtól. Ahelyett, hogy megbecsülnénk, kialakul a környezettel szembeni közöny, ami miatt eszünkbe sem jut, hogy megóvjuk. Az élelmiszer sokszor a kukában landol és előbbre való a kényelem is: eldobható műanyag eszközöket használunk, hogy ne kelljen mosogatni, palackos vizet veszünk, mert nem bízunk a csapvíz minőségében, és még a gyalogosan negyedórára lévő munkahelyre is kocsival megyünk. Vegyszerrel irtjuk a zavaró bogarakat, darazsakat, szúnyogokat, és ezekkel tisztítjuk a lakást is. Fáradtak vagyunk, így macerásnak tartjuk a szelektív szemétgyűjtést, szélsőséges esetben pedig – ha lehetőségünk nyílik rá – egyéb módon befolyásoljuk az időjárást, amire válaszul a természet „még rosszabb gyerekként” küzd ellenünk.
Pedig a megoldás egyszerű lenne, csupán nézőpontot kellene váltanunk:
a bolygó nem ellenünk van, hanem értünk.
Nem küzdeni kell ellene, hanem összhangba kerülni vele. A Föld ugyanis arra hivatott, hogy lelki és testi sebeinket meggyógyítsa. Annak az embernek, aki egységbe kerül a természettel, eszébe sem jut bántani azt, mert észreveszi a benne lüktető életet, szépséget és támogatást.
Mert ha végre mi is a környezet részévé válunk, akkor az alábbi apró csodák is megeshetnek velünk:
Kérésre odaúszik a hattyú, hogy lefényképezhessük. Amikor a Balatonon szerettem volna hattyúkat fényképezni, mire elővettem a gépet, mindig elúsztak. Utána szóltam az egyiküknek: „Légy szíves, gyere vissza egy fotó erejéig!” A hattyú válaszul megfordult, odaúszott közvetlenül elém, és büszkén a kamerába nézett, amíg számtalan képet készítettem róla.
Szót fogadnak a darazsak. Egy barátommal esett meg, hogy a postaládája fölé fészkeltek a darazsak, így valahányszor ki akarta venni a postáját, ott dongtak körülötte. Egy alkalommal annyit mondott nekik, hogy csak a leveleket szeretné, semmi mást. Mire a darazsak élénk zsongással egyszerűen kilökték neki a ládából a levelet.
Persze az is előfordulhat, hogy annyira összebarátkozunk egy kismadárral, hogy – akár szeretnénk, akár nem – egy tányérból falatozunk vele.
Beláthatjuk, hogy a természettel való kapcsolódás nem elvesz, hanem hozzáad az életünkhöz, ezért segítségképpen összegyűjtöttem pár tanácsot, hogyan csempészhetjük azt vissza a mindennapjainkba.
Tizenöt tipp, hogyan csempészhetjük vissza a természetet a mindennapjainkba:
- Ha van a közelünkben piac, vásároljunk a termelőktől! Ezzel nemcsak ízletesebb zöldségekhez és gyümölcsökhöz juthatunk hozzá, hanem tudatosíthatjuk magunkban, hogy az eleség egykor a termőföldön növekedett.
- Ha csak boltban tudunk vásárolni, mielőtt a hűtőbe vagy a tárolóba pakolnánk az árut, szagoljuk meg azt! Például a fürtös paradicsom zöldje képes felidézni a friss föld illatát.
- Együnk több zöldséget és gyümölcsöt nyersen, feldolgozatlanul!
- Menjünk ki az erkélyre, vagy nyissuk ki az ablakot, hunyjuk le a szemünket, és próbáljuk meg kiszűrni a városi zajból a természet hangját (a szellőt, az esőt vagy az állatok neszeit)! Ugyanezt megtehetjük egy parkban vagy erdőben is.
- Hazafele rohanás közben álljunk meg egy percre nézelődni! Még a belváros közepén is észrevehetünk egy-egy állatot (madarat, denevért vagy akár egy vándorpatkányt is). Figyeljük meg, mit csinál! Ha valaki kutyát sétáltat, és megengedi, simogassuk meg az állatot!
- Ha járművön utazunk, és adott a kilátás, a gondolataink és a teendőink átgondolása helyett inkább nézelődjünk: vegyük észre a mellettünk elsuhanó fákat, bokrokat és virágokat!
- Apránként vezessünk be egy kis napi sétát! Először csak tegyünk pár kört az otthonunk körül, vagy sétáljunk hazafele egy buszmegállónyit. Később megtehetünk több utcányit, majd jöhet a közeli park. Ha ez már a szokásunkká vált, irány az erdő és a túrázás! Eleinte se nyomogassuk közben a telefont, és ne is fecsegjünk rajta, hanem váljunk a környezetünk megfigyelőivé!
- Túrázás közben figyeljük meg a mászkáló bogarakat, a levelek erezetét – pontosan úgy, ahogy gyerekkorunkban tettük! Hazaérve, ha van kedvünk folytatni az időutazást, képzeletből le is rajzolhatjuk a látottakat.
- Erdőjárás közben együnk az erdő azon gyümölcseiből, amelyekkel utunk során találkozunk!
- Az erdőben öleljünk át egy fát! Egy mezőn vagy akár a Margitszigeten vegyük le a cipőnket, és lépjünk párat mezítláb! Ha tehetjük, pár percre feküdjünk le a földre!
- Munkába menet számoljuk meg, hányféle növény vagy állat mellett haladunk el! Nem kell szükségszerűen ismernünk őket, elég, ha felismerjük, hogy egy másik fajjal van dolgunk.
- Emlékezzünk: ha látunk egy ismerős növényt, amellyel gyerekkorunkban sokat találkoztunk, idézzük fel a hozzá kapcsolódó régi emlékeket! Például azt, amikor virágkoszorút fontunk belőle, megkóstoltuk a szirmait, vagy közelről megvizsgáltuk, és szálaira szedtük a leveleit.
- Gyűjtsünk a természetből dekorációt az otthonunkba! A lehullott, színes falevelek és tobozok potpourrinak kiválóak, ha egy tálba tesszük őket, és illóolajat csepegtetünk rájuk, de egy csatos üvegben is jól mutatnak.
- Tegyünk virágot az étkezőasztalra, neveljünk szobanövényeket, télen etessük a madarakat, nyáron pedig tegyünk ki nekik egy tál vizet!
- Tartsunk digitális detoxnapot, és vonuljunk el egy csendes helyre!
Ne felejtsük: nemcsak a növények és az állatok, hanem
az ember is a környezet része.
Sőt nemcsak része, hanem alkotója és elszenvedője is a környezeti hatásoknak. A sorsunk a kezünkben van: minél inkább egy egységként, és nem kívülállóként tekintünk a bolygónkra, annál egészségesebb, élhetőbb jövőt építünk magunknak. Hiszen az élővilág részeként feladatunk egymás támogatása.
A természettől való eltávolodásról szóló Anya című versemet megtalálod az Írások oldalamon, vagy meghallgathatod a YouTube-on.