Hogyan tanított meg egy idős néni újra hálásnak lenni?
Nem mindig állok meg. Igazából sosem tudom eldönteni: valóban rászorul-e valaki, vagy csak munkakerülő? Tényleg bajban van, vagy egyszerűen nem tesz lépéseket a céljai felé, mert könnyebb másra várni?
Pesten, ha gyalogosan járunk, nincs olyan nap, hogy ne látnánk egy hajléktalant, vagy ne jönne oda egy fiatal pénz kérni. A metróaluljárók tele vannak olyanokkal, akik arra kérnek, hogy vegyünk nekik jegyet. Az utcán is sűrűn oda lépnek hozzánk a hontalanok, hogy menjünk be egy étterembe, és vegyünk nekik valami ételt. Ezzel kapcsolatban volt már elég rossz élményem. Előfordult, hogy olyan drága étterembe küldött be valaki, ahol magamnak sem engedtem volna meg a fogyasztást. Akkor azt tanulópénznek fogtam fel: nem kell mindenkinek megállni. De olyan is akadt, hogy nem adtam, és ezért megátkoztak, vagy végigordították az utcát, hogy milyen szívtelen vagyok.
Ennélfogva nem nehéz előítéletessé válni, és sajnos egy idő után a közöny is eluralkodik az emberen. A hontalanok úgy vesznek bele a tömegbe, mintha az épületek téglái lennének: meg se halljuk őket, épp csak át nem esünk rajtuk. Így alakul ki a dilemma: adjak vagy ne adjak? Mert mi van, ha adok, és italt vesz belőle, vagy ami még rosszabb, nem is szorul rá?
Pár éve eldöntöttem: ha adok, az azért lesz, mert szívből jön. Nem érdekel, mire költi a pénzt, ahogy az sem, hogy valóban rászorul-e. Már egyik végletbe sem esem: nem állok meg mindenkinek, de nem tudok csukott szemmel sem járni az utcán. Ha van kedvem és lehetőségem, adok, ha nincs, akkor közlöm, hogy sajnálom, de most nem tudok.
Ma szerencsére megálltam. Nem is tehettem volna másként, mert egy idős néni szólított meg a Penny ajtaja előtt.
– Nem venne nekem egy pár gyümölcsöt? – kérdezte.
Bementem az üzletbe, és vettem egy banánt, egy almát, egy őszibarackot meg egy körtét. Négyszáz forintot fizettem értük. Mindkét kezem tele volt, így csak apránként tudtam a gyümölcsöket a tenyerébe adni. Minden egyes darabbal egyre jobban felcsillant a szeme. Olyan boldog volt, mintha drágaköveket adtam volna át. A mosolyával többet adott nekem, mint az utóbbi időben bárki. Csupán négyszáz forintba került egy ember öröme.
Ez elgondolkoztatott. Hányszor adok hálát azért, amim van? Hogy van hol laknom, van mit ennem, és nem az utcán kell töltenem az éjszakát üres gyomorral. Ehhez képest hányszor vágyom még többre és többre? Még több ruhára, még magasabb fizetésre, még több anyagi javak felhalmozására. Hányszor érzem azt, hogy semmi sem elég? Ha végre elérem egy célomat, ahelyett, hogy megélném az örömét, máris valami újabb, még nagyobb dolog után futok.
Ma viszont, a Penny ajtaja előtt egy pillanatra sikerült megállnom. És rájöttem, hogy valójában mindenem megvan.