Az a mondás járja, az utat élvezd, ne a célba akarj mindenáron eljutni. Mi támaszthatná ezt legjobban alá, ha nem az El Camino zarándoklat, ahol szó szerint az utat szeretik meg a zarándokok. A cél felé gyaloglás, és közben a bennük megtett lélekutazás olyan átalakító erővel bír, hogy van, aki függővé válik és többször is megteszi.
A Camino magyarországi része egy spanyol Caminót megjárt baráti társaság elméjéből pattant ki, akik szívükön viselték a zarándoklás ügyét. Az alapítók, köztük Dukát Csilla, 2009-ben elhatározták, hogy Magyarországon is kijelölnek egy olyan útvonalat, amely a spanyolországi Santiago de Compostelába vezető hivatalos zarándokút szerves részévé válhat. Eredetileg jelzések és térképek nélkül vágtak neki az útnak, pusztán a vággyal, hogy eljussanak a lébényi Szent Jakab-templomhoz, majd időt és energiát nem kímélve építették ki a magyar szakasz két útvonalát, és tartják a mai napig karban, most már önkéntesekkel együtt.
A Nyugati téren lévő irodájukban, a ZarándokZugban három önkéntest kérdeztem az egyesület munkájáról.
„Nem könnyű az út fenntartása, de az önkénteseknek a szíve viszi ezt az egészet.„
Mikor csatlakoztál a közösséghez?
Móni: Amikor én kezdtem, akkor még a Horánszky utcában, a Jezsuita Házban volt egy zarándokközpont, ahol a magyarországi zarándokutaknak volt egy közös irodája. Ott felváltva ügyeltek a különböző önkéntesek: a Szent Márton-útnak, a Szent Erzsébet-útnak, a Gyöngyök Útjának, a Magyar Zarándokútnak, a Mária-útnak, meg a Szent Jakab-útnak az ügyeletesei. Később úgy éreztük, hogy jobb, ha mi egy saját irodát üzemeltetünk és azt próbáljuk meg professzionálisan működtetni, ezzel párhuzamosan az útnak a hálózati infrastruktúráját fejleszteni. Úgy gondolom, jelenleg Magyarországon a Szent Jakab út van a legjobban kijelölve és kitalálva, mint zarándok út.
Mi a legnehezebb feladat egy zarándokút fenntartásában itt Magyarországon és hogyan tudjátok fenntartani magatokat?
Itt a zarándokirodában vannak olyan termékeink, amiből az egyesület igyekszik a forrásait biztosítani. Ezenkívül sok programot csinálunk, pl. ismeretterjesztő előadások, zarándokoknak szóló programok, amikből adomány jelleggel van bevételünk. Próbálunk pályázatokban benne lenni. Itt megjegyezném, hogy sikeresebbek vagyunk a külföldi pályázatokban, mint az itthoniakban, a magyar intézményektől eddig nem sok támogatást kaptunk.
Önkéntesekkel próbáljuk még fenntartani magunkat, akiknek a legnagyobb feladata az út karbantartása, gondozása, hogy az ösvények járhatóak legyenek. A jelzéseket, ha nem is minden évben, de kétévente újra kell festeni, amibe most az utóbbi időben sikerült bevonni fiatalokat. Ők az iskolai közösségi szolgálat keretében önkénteskednek, amit mi leigazolunk.
Rengeteg figyelem és idő, elsősorban az egyesületnek az elnökétől, aki folyamatosan kommunikál a szállásadókkal. Minden változást igyekszik megjelentetni legalább a honlapon, de ezen kívül frissítve vannak az útikönyveink is, tehát az, hogy valaki megy az úton és ott ténylegesen a naprakész információkat kapja meg, amire szüksége van, az rengeteg odafigyelést igényel. Nem könnyű az út fenntartása, de az önkénteseknek a szíve viszi ezt az egészet.
Sok önkéntes van?
Vannak fiúk, akik a fizikai részét csinálják, mi, lányok pedig itt ügyelünk és a programokat bonyolítjuk. Ez a keménymag – amely nagyjából tizennégy-tizenöt főből áll – felel a két magyarországi szakasz fenntartásáért. Ezenkívül mi vagyunk a kinti Camino-iroda hivatalos partnerszervezete, úgyhogy azért jönnek ide hozzánk ilyen sokan, akik a kinti Caminóra indulnak, mert mi adjuk ki a hivatalos zarándokútleveleket.
Itt a Zugban a magyar és a kinti utat is képviselitek?
Tulajdonképpen azt lehet mondani, hogy egész Európát behálózzák a Camino-útvonalak, Budapest pedig a hálózat egyik legkeletibb pontja. Innen, a 0 kilométerkőtől el lehet jutni a Camino-útvonalakon egészen Santiagóig. Mi fenntartjuk ezt a két magyarországi szakaszt és folyamatosan kapcsolatban vagyunk más európai országok Camino egyesületeivel is. Ezen kívül sok visszajelzést kérünk azoktól, akik kint járják az utakat, mert azt már mi tovább tudjuk adni a következő indulónak, és akkor neki az már nem egy megoldandó feladat.
A magyar szakaszt külföldiek is sokan járják?
Igen, vannak egészen komoly meglepetések: japánok, skandinávok, olaszok, franciák és svájciak. Ők nagyjából a tíz százalékát teszik ki az összes általunk indított, magyarországi zarándokúton járónak. Mindig nagyon jó érzés elcsodálkozni: vajon honnan hallhattak rólunk? Most például húsvét után érkezik egy közel húszfős spanyol csapat, akik együtt fognak menni, őket egy darabon majd el is kísérjük.
Hogy találnak rátok?
Régebben, amikor én kezdtem, voltak még csoportos zarándoklatok, amelyekre be lehetett regisztrálni. Ha úgy érezted, hogy nem is tudod, hogy mi ez, meg kicsit félsz is ettől az egésztől, akkor harmincfős csapatokban indulhattál útnak. Ezeknek volt hivatalos zarándokvezetője, aki ismerte az utat, szervezte a szállást, ha bajod volt, akkor megoldotta, valamint ellátta a csapatot. Így nagyon jó volt belecsöppenni ebbe a világba.
Mára ezek a csoportos zarándoklatok megritkultak. Ilyen előre szervezett, vezetett utat például a Magyar Honvédség szokott kérni minden évben a saját katonáinak, ők rekreációs céllal, csoportosan járják végig a magyar szakaszt. Ennek általában Csilla az egyik fővezetője.
Hogy találnak meg minket? Ez egy picit olyan, hogy ha valakinek elkezd motoszkálni az agyában, hogy el kéne menni a Caminóra, akkor elkezd utána olvasni, és előbb-utóbb belebotlik vagy a Facebookon vagy a ZarándokZugnak valamelyik felületén az egyesületbe. Meg akik már voltak, azért ők elég jól elviszik a jó hírünket, és akkor már az egyik ember adja a másiknak, hogy ide be lehet jönni. És akkor eljönnek először csak egy programra, vagy csak kérdezősködni, aztán utána már, hogy jó, hát akkor indulnánk, és akkor így szépen lassan látjuk, hogy így érlelődik az a gondolat.
„Hazajössz és legszívesebben egy papucsban mászkálnál a városban, meg a munkahelyedre. És nem is érted, hogy az emberek hova rohannak, miért ilyen sietős?„
Mikor csatlakoztál a közösséghez?
Kriszti: Akkor lettem aktív tagja a zarándokközösségnek, amikor a Kossuth téren dolgoztam. Épp vége lett a Covidnak, és a ZarándokZug a szomszéd lépcsőházba költözött. Becsöngettem, és ott ült mindenki maszkban meg kabátban. Mondtam, hogy de jó, úgy örülök, hogy ide költöztetek, hogy itt vagytok, és végre közöttetek lehetek! Akkor ennyi volt, csak ücsörögtem egy kicsit. Aztán pár nap múlva Csilla írt nekem egy e-mailt, hogy lenne-e kedvem önkénteskedni, én pedig mondtam, hogy boldogan. Ennek most már több mint négy éve; azóta vagyok a közösség része. Rendezvényeken segítek, támogatom a zarándokok elindulását, itt önkénteskedem.
Előtte már megjártad az utat?
Igen, akkor már túl voltam a francia úton, és készültem a következő utamra. Tehát már megvoltak bennem ezek az inspirációk.
Sokan élünk egymás mellett elszigetelten a városban. Hogyan alakul ez át az út során? Hogyan formálja át az embert az út?
Nekem a gyaloglás megmaradt a Camino után is. Azóta szerves része vagyok a városnak, a kerületnek és a munkahelyem környékének, mert azóta is ugyanúgy gyalogolok. Reggel gyalog megyek munkába, délben is gyalogosan közlekedem, este pedig gyalogosan megyek haza; ha tehetem, mindenhova gyalog járok. Közben kialakult egy kis közösség azokból az emberekből, akikkel a hétköznapi útjaim során találkozom: a boltos, a zöldséges és a virágárus.
Szerintem a Caminón is pontosan így van. Elindulsz, és látod, kikkel indultál el: van, aki eltűnik, és van, aki ott marad. Jönnek-mennek az emberek, valakihez odatársulsz, vagy egy csapathoz, akikkel napokon keresztül mész, azután elengeded őket, és magad mész tovább. Valahogy így, menet közben formálódik a közösség.
A Caminón az emberek sokkal nyitottabbak, nem úgy élik a mindennapjaikat, ahogyan itthon, hogy be vagyunk zárkózva és nem figyelünk oda egymásra, meg nem érdekel, hogy mi van a szomszéddal, teljesen el vagyunk szigetelődve egymástól. A Caminón nem így van. Ott sokkal jobban odafigyelünk a másikra, kinyílunk, mert segítenünk kell egymást, hiszen nekünk is szükségünk van támogatásra. Az életben is pontosan így kellene segítenünk egymást – még ha csak apróságokról van is szó, mint egy kölcsönkért tojás vagy egy pohár rizs a szomszédtól.
Mióta megjártad az utat, azóta úgy veszed észre, hogy a városban ugyanígy megmaradt ez a nyitottság az emberek felé?
Igen, nagyon. Mindig is extrovertált típus voltam, a szomszéd nénivel is nagyon szeretek eszmecserét folytatni. Azzal azonban, hogy a város és a lakókörnyezetem szerves részévé váltam – köszönök, beszélgetek, odafigyelek és megköszönöm –, sokat változtam. Nem feltétlenül csak a Camino formált át, de hogy finomított rajtam, az biztos.
Nálam a Camino egészen más dolgokat hozott ki. Példaként szoktam mondani, hogy nagyon szeretem a cipőket, fontos volt számomra ez a fizikai dolog, hogy ezer cipőm legyen. Amióta megjártam a Caminót, azóta szezononként van egy, maximum kettő, mert nincs rá szükségem. Nem kell színes, fekete, fehér, hatvankétezer pár cipő. Ez az egész életemre kivetítődött: kisebb lábnyom, kisebb szükségletek.
Ez egy nagyon fontos tanulsága a Caminónak, hogy nincs szükséged semmi egyébre csak két fehérneműre, két zoknira, két nadrágra, egy pulóverre, egy jó cipőre, meg jó társakra, akikkel mész, és kész.
Hogyan tartható meg az út békéje a beton falak között, hogyan lehet a zarándokút szellemiségét a gyakorlatban megtartani?
Talán úgy próbáltam megtartani az út adta élményeket és változásokat, hogy azóta is gyalogolok, ezzel is fenntartom magamban az emléket. Amikor csak tehetem, újra és újra visszatérek zarándokolni, hogy átéljem azt, amit az út nyújt az embernek. És persze azzal is őrzöm ezt a lángot, hogy itt vagyok a Zugban.
Egyébként ez egy nagyon nehéz kérdés, mert hazajössz és legszívesebben egy papucsban mászkálnál a városban, meg a munkahelyedre. És nem is érted, hogy az emberek hova rohannak, miért ilyen sietős. Aztán egy idő után elkopik ez az élmény, fel kell újra és újra éleszteni valamilyen eszközzel.
„A Camino igazából akkor kezdődik, amikor hazamész ezzel az élménnyel.„
Mikor döntötted el és hogy kerültél be a zarándok közösségbe?
Borbála: Számomra a zarándokközösségben végzett önkéntes munka nem a Zuggal kezdődött. Szerettem volna egy zarándokszálláson segíteni, de nem a magyar vonalon indultam el, hanem a spanyol szövetség hivatalos képzésén vettem részt, és így kerültem ki. Még zarándokként, a Francia utat járva döntöttem el, hogy én is ezt szeretném csinálni. Több olyan szálláson is megszálltam, amelyet önkéntesek működtettek. Nagyon tetszett az, ahogy meséltek róla, hogy ők miért csinálják, meg, hogy van ilyen lehetőség, ezért elhatároztam, hogy ide én is szeretnék így visszatérni. Végül tíz évvel az első zarándokutam után nyílt alkalmam először önkénteskedni, majd újabb tíz év elteltével másodszor is kijutottam hospitalerának.
Fantasztikus élmény abban a szemléletben fogadni a zarándokokat, és úgy működtetni a szállást, hogy az valóban az ő igényeikre legyen szabva; figyelembe véve, mire van szüksége egy egész nap gyalogló embernek, aki nemcsak az elemekkel, hanem közben a belső kérdéseivel is megküzdött. Nagyon izgalmas hospitaleraként szellemileg az önkénteskedés: a fizikai dolgok biztosítása, hogy legyen étel meg tiszta ágy, meg a lelki dolgok segítése, hogy a napjukat is így összecsomagolhassák.
A spanyol föderáció által működtetett szállásokon általában kínálunk valamiféle spirituális kapcsolódást is a nap végén, ami az aznapra érkezettekből egy mini közösséget tud kovácsolni. Ez sosem kimondottan katolikus szertartás, még akkor sem, ha például a szállás maga a templom mellett van, és a pap tartja ezt a meditációt. Nekem nagyon tetszik, hogy odafigyelünk arra, hogy mindenki megpróbálhassa az útja lelki kincseit is összegyűjteni, úgy mint az egyéb emlékeket.
Már zarándokként is feltűnt az utamon, hogy ezek a helyek sokkal jobban hatnak rám, sokkal erősebb kötődés alakul ki, amikor ilyen szálláson vagyok, mint hogyha egyszerűen csak egy önkormányzati tornateremben kell aludni. Úgyhogy nekem ez volt az első motivációm arra, hogy hospitaleraként visszatérjek.
A második az viszont friss élmény, tavaly nyáron volt. Amikor zarándokoltam, akkor a Zug még nem is létezett. És most, amikor indultam tavaly nyáron, akkor eljöttem útlevélért a Zugba. Nehéz ezt megfogalmazni, magának, ennek a helynek, itt a budapesti ZarándokZugnak van egy olyan kisugárzása, ami egy pillanat alatt abba a lelkiállapotba tud tenni: belépek az ajtón, ott vannak a sárga nyilak, bejövök az udvaron, és egy pillanat alatt abban vagyok, mint amiben kint az úton.
Szóval ez a hely valójában nem Budapesten létezik, hanem a Caminónak az univerzális terében. Itt azt lehet mondani, hogy a zarándokok otthon vannak, ez a hely része az élménynek. Úgyhogy engem ez az otthonosság érzése hozott ide.
Az első utadra miért indultál el?
Nálam az ilyen hirtelen döntések általában úgy születnek, hogy egyszer csak felbukkan a fejemben egy gondolat, amitől aztán nem tudok szabadulni, amíg tettekre nem váltom.
Amikor először indultam el zarándokként, még nem voltam megkeresztelve. Ez a két dolog nálam nem függött össze szorosan: nem arról volt szó, hogy a Caminón tértem meg, nem így kapcsolódik össze a kettő. Azt viszont tudom, hogy a döntésemben fontos lépés volt megtapasztalni a Camino katolikus mivoltának azt az arcát, amely nem a bigottságról vagy a szabályokról szól, hanem az elfogadó, támogató és szeretettel teli légkörről. Hívő emberként ma már én magam is ezt a szemléletet szeretném megvalósítani az életemben.
Hogy lehet az út békéjét megtartani a hétköznapokban?
Nekem talán az az egyik legfontosabb tanulság, hogy a zarándokokat a Caminón általában jellemzi egyfajta nyugalom: az a hit, hogy minden meg fog oldódni, valahogy lesz szállás, lesz vacsora, és nem kell folyton aggódni. Ahogy a Bibliában is olvassuk, a Mester is azt kérdezi: ’miért aggódtok, hiszen mennyei Atyátok minden madárról gondoskodik’.
Számomra ez egy nehéz, de meghatározó pont volt: több hónapon át tapasztalhattam meg, hogy a mindennapjainkat átszövő aggodalom nélkül is valóban megoldódik minden. Megtanultam ezt a fajta ráhagyatkozó magatartást: türelemmel lenni a nehézségekben, nyitottnak maradni, és kivárni, amíg felbukkan a megoldás.
Ugyanígy fontos a nyitottság az emberi kapcsolatokban is, hogy megszabaduljunk az előítéleteinktől. A Caminón gátlások nélkül szólítunk meg másokat, különösen, ha segítségre van szükségünk. Szerintem izgalmas feladat a hazaérkezés után is megőrizni azt a nyitottságot és kíváncsiságot, amivel kint bárkihez odafordultunk – legyen az egy zarándoktárs vagy egy kertjében kapáló helyi lakos.
Számomra meghatározó tapasztalás volt, hogy a városi életemben is megkérdezzem magamtól: miért ne szólíthatnék meg itt is bárkit, miért ne fordulhatnék feléjük ugyanúgy, mint a Caminón? Nagyon tetszett a zarándoktársaimtól hallott gondolat, miszerint a Camino igazából akkor kezdődik, amikor hazamész ezzel az élménnyel. Hiszen itthon vár ránk az igazi feladat: beépíteni mindezt a mindennapjainkba.
Ez egy nagyon fontos különbség a zarándoklat és a többi túra között: a zarándoklat során olyan élettapasztalatot szerzünk, amelyet haza kell vinnünk, és be kell építenünk a mindennapjainkba, hogy ne csak kint éljük meg. Azt a biztonságot, nyugalmat és félelem nélküliséget – az igényeink valódi felismerését és kifejezését –, amit ott átéltünk, itthon is megvalósítsuk.
Rá lehet függni a zarándokútra, ha egyszer megteszem, akkor utána mindig menni akarok?
Erre különböző válaszokat fogsz kapni, mert van köztünk, aki sokszor volt. Én pedig pont az a fajta vagyok, akinek egy zarándoklási élmény, amikor gyalogoltam, elég volt, és azt nem szeretném megbolygatni, azzal, hogy még egyszer elindulok. Viszont maga a helyre igen, arra ráfüggtem, mert látod, most is itt ülök, meg szeretnék még visszatérni, de már csak hospitaleraként. A Camino nagyon élet átformáló élmény, de nem biztos, hogy mindenkiben ez úgy csapódik le, hogy akkor, amikor csak teheti, útnak indul.
Van tanácsod annak, aki még sosem volt és fél az úttól, hogy eltéved, hogy kutya jön, stb.? Mit lehet ezzel a félelemmel kezdeni, hogy mégis neki indulj?
Azért nehéz erre válaszolni, mert az úton mindenki azzal a kérdéssel, vagy azzal az élet feladattal, amivel oda érkezik, azzal ott tökéletesen szembesülni tud. Tehát, ha valaki attól fél, hogy például mikor egyedül megy és jön egy kutya, akkor én hiába mondom neki, hogy szerintem ennek kicsi az esélye, miért ne lehetne, mert sajnos ez egy olyan hely, ahol ilyen előfordulhat.
Csak azt tudom mondani, hogy az én világomban, meg az én megélésében, a Camino egy olyan hely, ahol tényleg a jóisten tenyerén éreztem magam végig. Minden kihívás, amivel találkoztam, az végül valahogy megoldódott. Nem voltam veszélybe, vagy kaptam segítséget.
Közben meg nehéz ezt mondani, mert objektíven meg vannak emberek akik elvesztek ott, ezt kár lenne letagadni. Nincs garancia, hogy kinek mi a sorsa, de én egy nagyon biztonságos helynek éltem meg, és, hogy mindig azokat a kihívásokat sodorja eléd, amire szükséged van.
Említetted, hogy úgy érezted mindig, mint ha Isten tenyerén lennél. Találkoztál olyannal, ami már szinte csodának illik be?
A fizikai igények kielégítéséről rengeteg apró csoda kering. Nekem egy van, ami kicsit ilyen megmagyarázhatatlan kategória. Egyszer kitaláltam valamelyik kisebb faluban, hogy én elmegyek a nem tudom milyen kolostort megnézni, ami kicsit arrébb volt.
Elindultam és elkeveredtem. Egyszer csak jött egy néni. Elvileg értek spanyolul, de annyira nem jól, és a néni elkezdett hadarni. És az volt a brutális, hogy egyáltalán nem értettem mit mond, és mégis tudtam, hogy hova kell menni. Mint hogyha a szavainak az értelme, valahogy a fejembe került volna anélkül, hogy én amúgy képes lettem volna megérteni a szavait.
Ha szeretnél többet tudni a ZarándokZug munkájáról, vagy szeretnél elindulni az úton, akkor itt érheted el őket:
Címük: 1055 Budapest, Nyugati tér 6.
E-mail: info@szentjakabut.hu
Ha támogatnád őket az adód 1%-ával:
Kedvezményezett neve: Szent Jakab Baráti Kör
Adószám: 18292923-1-43