Az Üllői úton haladok a Nagyvárad tér felé. Pétert otthagytam az étteremben. Nem volt kedvem végig ülni a randevút. Élőben nem olyannak tűnt, mint a levelezések alatt. Sötét és kihalt az utca, még az a lány sem áll ott a sarkon, akit mindig látok. Magassarkúm kopogása üvölt a csendben. Jólesik egyedül lenni, ki kell, hogy szellőztessen a fejem, megviselt a randevú.
Két utcasarkon vagyok túl, amikor lépteket hallok a hátam mögött. Hátra nézek, egy sarokkal hátrébb egy férfi lépked. Tovább megyek, de belém hasít a felismerés. Ez ő. Miért jön utánam? Átmegyek a túloldalra. Ő is átjön. Követ.
Még legalább öt sarokra van a metrómegálló. Mit csináljak? Biztos, hogy követ. Hol vannak az emberek Budapest utcáiról? Ilyenkor miért nem jön senki? Gyorsabban lépkedek. Ő is gyorsít. Fussak? És ha utánam fut? Mit akar tőlem? És ha úgy tennék mintha most vettem volna észre, hogy ő is erre jön és megszólítom? Megállok, megfordulok.
– Szia, te is erre mész haza? – próbálok mosolyogni miközben utolér. Érzem, hogy szívdobogásom arcomon is meglátszik. Könnybe lábad a szemem. Ne sírj, ne sírj, nyugodtnak kell tűnnöd.
Utolér. Már nem tűnik jó ötletnek, hogy megszólítottam. Mosolyog, de a szeme vadnak tűnik. Már előttem van. Annyira közel, hogy érzem a leheletét.
– Annyira szép vagy. Így. Ijedten. – simítja végig karomat. Könny csordul végig az arcomon. Miért én? Miért pont én? Megfogja a kezem. Próbálok kiszabadulni a szorításából.
– Engedj!
Már teljesen magához ölel.
– Kérlek – zokogom.
– Hé, engedd már el! – kiáltja egy női hang. Ez az a lány, aki mindig itt áll? Nem tudom, de Péter a hangjára megtorpan. Gyengül a szorítás. Összeszedem minden erőmet és kitépem magam a szorításából. Zokogva futok. Nem nézek hátra. Nem tudom fut e utánam. Lerohanok az aluljáróba, futok lefele a mozgólépcsőn. A metró most állt be, berohanok. Becsukódik az ajtó és a peronon Pétert látom.
Kezében a táskám.