Egy vonaton élek. A vasút dolgozói már fogadást kötnek rám. A mozdonyvezető úgy gondolja, sosem fogok leszállni. Az öreg kalauz, aki már fiatalon is ismert, esküszik rá, hogy egy nap találok egy helyet, ami megtetszik, talán ez már nincs is olyan soká. A legtöbb jegypénztárosnő szerint, már nincs is értelme leszállnom, a legfiatalabb kalauz, aki csak pár hónapja kezdett, küldetésének tartja, hogy minden helyről ódákat zeng, miért válasszam azt. Tetszik, hogy ilyen lelkes nem akarom lelombozni, hogy már a legtöbb helyet ismerem.
– Végállomás, leszállás!
Zeng a Déli pályaudvar. Én maradok, tudom, ha mindenki leszállt pár óra múlva a vonat újabb hosszú útra indul. Egy óra múlva új felszállok, úticél Székesfehérvár.
Négytagú család érkezik. Az anya leül a két kislányával, az apa a csomagokat helyezi el, kettőt feltesz, majd a harmadikkal a kezében mondja:
– Nincs is itt már hely. Ki hagyta itt a csomagjait?
– Az enyémek – mondom. – Ezen az oldalon már nincs több hely.
A férfi a csomagtartómra pillant, a fejét csóválja, majd legyint, leül és leteszi lába mellé az utolsó csomagot.
Más helyekről is hallom a morgást. Jól tudom, miattam van, a csomagjaim szanaszét, akad olyan is, amit más hagyott rám.
– Meg kellene szabadulni egy-két csomagtól – mondja az öreg kalauz. – A kisasszonytól már nem férnek el.
– Nem tehetem, hozzám nőttek, az életem részei.
– Szerintem dobja csak ki a fölösleget, csak a személyeset tartsa meg. Ez a sok kacat, amit mások itt hagytak és maga őrizget, nem fog hiányozni senkinek.
Szeretem ezt a kalauzt, tudom, hogy jó szándékból mondja, egyszer lehet, megszívlelem tanácsát.
– Szabad ez a hely? – kérdi egy negyvenes férfi.
Bólintok. Az ülésre teszi kabátját, a csomagját tenné az enyém mellé.
– Nem tudnád egy kicsit arrébb tenni ezeket, vagy máshova? Nincs már itt hely.
– Sajnálom, máshol sincs – mondom.
A férfi elveszi barna dzsekijét az ülésről és a csomagjával együtt továbbmegy.
Egy órája utazunk, nézem, ahogy emberek szállnak fel-le. Volt idő, amikor én is ezt tettem, sokat vonatoztam különféle helyekre. Emlékszem, a Tokaji fesztiválra csak lányokkal utaztam, de a hazafelé tartó vonaton már egy zöld szemű, szőke sráccal osztoztam a fülkén. Hosszú volt az út, de más-más helyen szálltunk le. Akkor még volt megálló, ahol vártak rám, nem lehetett több.
Aztán jött ő. A peronon ismertem meg, a vonatra együtt szálltunk fel, sokáig utaztunk a jövőnket tervezgetve. Szabadok voltunk, egyikünket sem várták sehol, bárhol leszállhattunk volna, de jó volt csak együtt lenni. Egymást ölelve hallgattuk a vonat zakatolását. Szerettek a kalauzok, álompárnak tartottak minket, de nem értették, miért nem keresünk magunknak végre egy helyet, ahol nem zavar senki.
Aztán egy nap eldöntöttük, ha találunk egy szép helyet, leszállunk. A vonat épp egy megállóban várakozott. Nem tudtam türelmesen egy helyben ülni, unatkoztam, magára hagytam, leszálltam, hogy körülnézzek. Ő nem akart, azt mondta megvár. Körülnéztem, majd távolabb is. A táj kietlen volt, sok helyen puszta, sehol egy barátságos ember. Már bántam, hogy leszálltam, rohantam vissza, de a vonat már üresen állt.
– De hisz nekem ezzel kell mennem, várnak rám.
– Ez a vonat pedig már nem megy sehova, végleg elromlott, kiállították a forgalomból. Jobban teszi, ha másikat keres – mondta az ismerős kalauz.
Felszálltam az elhagyatottan álló vonatra, minden fülkét végig kutatva őt kerestem, de sehol sem találtam. De hisz megígérte, hogy keresünk egy szép állomást, ahol együtt szállunk le.
– Kit keres annyira? – kérdezi újra a kalauz.
– Az a barna szemű, magas férfi, akivel együtt utaztam.
– Ó, azt ne keresse! Ászállt egy másik vonatra. Egy szőke lány volt vele.
– Nem, az nem lehet, percekre hagytam csak magára.
– Percekre? – kérdezi felhúzott szemöldökkel. – Hisz ez a vonat egy éve üresen áll, vagy talán több is. Az a barna szemű sokáig várt magára.
Elindult egy másik vonat felé már, messze járt, mikor utána kiáltottam.
– Üzenetet nem hagyott?
– Olyan rég volt már, ki emlékszik. Jaj, nem, várjon csak! Azt üzente: sajnálja.
Kerestem egy új vonatot, emberek jöttek-mentek, de én azóta nem szálltam le. Ennek ellenére volt, hogy rövidebb-hosszabb ideig megosztottam fülkémet mással. Volt, akivel elég sokszor találkoztunk, mindig ugyanott szállt le. A középkorú, szőke kalauznő rosszallón meg is jegyezte:
– Talán le kellene vele szállni, nem itt bliccelgetni örökké!
– Tele a ház, ahova megy, nincs már hely számomra, egyébként is jó itt nekem.
– Hagyd, nem zavar senkit! – védett meg a kalauz.
Egy jó ideje már nem fogadok áthaladó vendégeket, csak nézem az embereket, ahogy fel-le szállnak a vonatról, megfigyelem, milyen helyeken szállnak le. Esténként egyedül vagyok a vonaton, fülkémet nem osztom meg senkivel és csak addig hagyom el, míg takarítják.
Este kilenc óra, Székesfehérvár, végállomás. A vonat nem vár sokáig, visszaindul, célállomás: Kőbánya-Kispest. A hangosbemondó másodszorra figyelmeztet, mindjárt indulunk. Nézem, ahogy egy szőke, őszes férfi percek óta a csomagjait pakolja a vonatra.
– Ez már a tizedik – mondom az öreg kalauznak, aki ugyancsak a férfit nézi az ablakból.
– Ilyen késői vonatra már csak sok csomaggal szállnak fel – mondja, majd leszáll, hogy a férfinak segítsen.
Egymásnak adogatják a csomagokat. Az ablakból nézem a férfi mozdulatait, hiába a figyelmeztetés, nem kapkod, óvatosan adja át a kalauznak bőröndjeit, amik nehéznek tűnnek, izma megfeszül. Közép magas, vékony férfi, szívesen időzik rajta a szemem. Megérzi, hogy bámulom, felnéz, tekintetünk találkozik. Igéző kék szempár tekint rám, szinte beleég tudatomba, úgy érzem, ha lehunyom szemem, akkor is látni fogom. Szívem nagyot dobban, mosolygok. A férfi visszamosolyog. Az öreg kalauz cinkosan kacsint rám.
Minden csomag felkerül, ők is felszállnak, megállnak a lépcső mellett, a vonat elindul.
– Jöjjön, a kisasszony mellett van még hely! – mondja a kalauz a férfinek.
– De a csomagjaim! Nem fér el egyetlen poggyásztartóban sem.
– Melyik a legfontosabb? Csak azt hozza, a többire vigyázok én.
A férfi kiválaszt egy hatalmas csomagot. Elindul felém. A kalauz megelőzi, csomagjaimat kapkodja le a tartóról, hálásan rámosolygok.
– Várjon! – inti le a férfi a kalauzt, majd hozzám fordul: – Nem fognak ezek hiányozni?
– Dehogy, csak kacatok. Tedd csak fel nyugodtan a csomagod az enyém mellé. Hol szállsz le?
– Martonvásár. És te?
– Én is. Nem voltam még ott, a vonatról láttam, szép helynek tűnt.
– Ott laktam gyerekként, hosszú ideje nem voltam már arra, de ha gondolod, megmutatom.
– Az jó lenne.
Fél óra múlva kéz a kézben szállunk le. Csomagjainkat a vonaton hagyjuk, az öreg kalauz integet, miközben a vonat elindul. Nélkülünk.