Ebben a bejegyzésben arra kerestem a választ, hogy az utcán élő hontalanok honnan merítik az erőt az élethez, mi ad nekik lelki segítséget a mindennapi túléléshez. Egyáltalán hogy lehet ép ésszel kibírni azt, hogy nincs hova hazamenni?

Hányszor van olyan, hogy az ember nem látja a kiutat, jobbra vágyik, semmi életcélja, vagy elmerül az önsajnálatban, pedig a külső szemlélő által nem is olyan nagy a baj. Van, hogy észre sem vesszük, mennyi minden megadatott, és csak arra fókuszálunk, ami nincs.

Sajnos Magyarországon a szociális háló hatalmas lyukakkal van tele, ezért egyre több ember él az utcán. Érdekelt, hogy azok az emberek, akiknek még a szükséges minimum sem adatott meg, hogyan csinálják. Utam során két olyan embert ismertem meg, akik hiába élnek odakint, mégis megbékéltek a sorsukkal.

„Köszönöm a segítséget!”

Az első férfi, akit az egyik külvárosi metróaluljáróban szólítottam meg, kérdés nélkül, szinte magától kezdett el mesélni.

Elmondása szerint tíz évvel ezelőtt halt meg a felesége, aki akkor hatvanegy éves volt. Ezután a lánya egyik napról a másikra kitette az önkormányzati lakásból. A zárat kicseréltette, és a telefonszámát is lecserélte. Azóta nem beszéltek, nem tud róla semmit. Így került az utcára.

Hiába élt hontalanul, mindig adott magára, hogy jól szituált legyen, és odamenjenek hozzá az emberek, ne elkerüljék.

– Az aluljáróban lévő vécénél négyszáz forintért meg lehet fürödni, és van olyan hely, ahol a ruhát ki lehet mosni, meg lehet szárítani ezervalamennyiért – mesélte.

– Eleinte más írás volt a táblán, csak panaszkodni tudtam. Most már nem panaszkodom, csak megköszönöm.

Hálás, mert most már nem az utcán él, hanem albérletben. Kétszázezer a nyugdíja, abból százhatvanezer a bérleti díj, plusz a rezsi. Azért kell koldulnia, hogy legyen mit ennie.

Azért is hálás, mert nagyon sok ember megy oda hozzá. A Bibliát olvassa, ez ad neki erőt.

Sokan pénzt adnak neki, de néhány ember mással adakozik: van, aki enni hoz, van, aki ruhát ad. Akad olyan járókelő is, aki mindig főtt ételt hoz. Ruhát is sokat kap. Először csak egy volt, amit mindig kimosott, most már cipőből is van négy. Ezért most már ő is adakozik. Ismer egy szociális munkást, akivel megbeszélte, hogy ami felesleges, azt továbbadja. Ezzel ő is tud segíteni más rászorulókon.

A gyerekkora sem volt könnyű, az anyjával és a testvérével élt. Az anyját ápolni kellett, ezért nem volt ideje barátokat szerezni, akikhez később fordulhatott volna. A testvére nem sokat segített, ő volt a kedvenc. Ő mosott, főzött, takarított, nem nagyon tudott mellette dolgozni. Mikor elbúcsúztunk, megköszönte a beszélgetést. Úgy tűnt, talán ez az, amiben igazán hiányt szenved: hogy mások meghallgassák.

A második férfi, akihez kétszer is ellátogattam,  a Teréz körúton szokott ülni. A tábláján ezt hirdeti:

„Ne félj, csak higgy!”

Akkor tűnt fel először, amikor a galambok között állt, körülötte repkedtek, rászálltak. Volt valami megindító a látványban, de a járókelők észre sem vették. Ha nem a galambokkal foglalkozik, akkor mindig ugyanazon a helyen ül. Szoktak mellé ülni emberek beszélgetni. Néha a madarak ilyenkor is körülötte vannak, a tenyeréből esznek.

Az üzlet előtt, ahol ül, van két beugró rész. Amikor felkerestem, hogy az életéről kérdezzem, akkor már virágláda volt a beugrókban. Ezzel próbálták meg elzavarni. Most a járdán ül a két láda között. Déltől egy órán keresztül söprögette ezt a részt, és mosószeres vízzel takarított fel a galambok után. Úgy tűnik, hogy ezt minden nap megteszi, mert mindig tisztaság van körülötte.

– Tizenkét éve tértem meg. Azóta boldog vagyok úgy, ahogy vagyok – mesélte.

Tíz éve jár ki a körútra, vasárnap kivételével minden nap. Csak napközben van az utcán. Éjjel van, ahol meghúzza magát. Mielőtt megtért, drogozott és ivott.

– Szerettem volna felhagyni a függőségeimmel, ezért orvoshoz is, pszichológushoz is mentem, de egyik sem tudott segíteni. Majd jött két fiatal Isten nevében, és ők segítettek. Két hétig imádkoztak értem. Ekkor éreztem azt, hogy magamba fogadtam Jézus szeretetét. Nem tudom leírni azt az érzést, amit ekkor éreztem, de ezután megjelent az életemben a csoda.

Majd lassan leszokott minden függőségéről.

„Mert ismeritek a mi Urunk Jézus Krisztus kegyelmét, hogy bár gazdag volt, mégis szegénnyé lett értetek, hogy ti az ő szegénysége által gazdagok legyetek.”

Elutasítja az evilági dolgokat, hiszen Jézus is szegény volt, és a mennyek országában úgyis gazdagok leszünk. Arra a kérdésemre, hogy szerinte szenvedni jöttünk-e a földre, hogy boldogtalanok legyünk és szegények, azt válaszolta, hogy az anyagi világ már nem érdekli, nem tartja értéknek. Neki mindene megvan, ami kell: étel, ruha, szeretet.

Van hol laknia. Találtak egy üres, elhagyatott helyet, ami teljesen romos és koszos volt, de kitakarították. Volt fa is, építettek abból lakást maguknak, fűtés is van.

– Isten mindent megad, amire szükség van. Vannak állataink is: kutya, macska, galambok.

Kérdeztem, hogy nem szokott-e dühös lenni, hogy ilyen élet jutott neki.

– Nem. Nehéznek nehéz, és igen, van, hogy elbizonytalanodom, de Istenben sosem.

Volt olyan, hogy belerúgtak, leköpték vagy majdnem megverték, de nem ez a jellemző.

Azt tanácsolta, hogy ha az ember nehéznek érzi az életét, vagy nem látja az értelmét, akkor adjon valaki másnak, mert attól jobban fogja érezni magát. Mert a lényeg a szeretet. Isten szeretete, mert azáltal szeretsz mást is.

Beszélgetésünk során arra jött egy másik hajléktalan, akinek pénzt adott. Mikor elment, azt mondta, hogy hálás, hogy olyan jól áll, hogy más hajléktalannak is tud segíteni.

Második találkozásunkkor, arra a kérdésre, hogy miért nem dolgozik:

– Nem lehet két urat szolgálni – volt a válasza.

Kivonja magát a rendszerből: munkahely, bank, társadalombiztosítás.

– Van egy minimális igény, amit szeretnénk, például az ételhez is pénz kell – mondtam neki. 

– Nézd meg a galambokat, ők is kapnak ételt, nekik sem kell érte dolgozni. Vannak nyugdíjasok, akik a nyugdíjukat a gyógyszertárba hordják. Ha beteg vagyok, akkor rábízom magam Istenre, imádkozom. De egyébként is Isten rendelkezik az életem felett, ha el akarja venni, vegye.

Ismer olyat, aki jövőre megy vissza az orvoshoz, hogy egyáltalán időpontot kapjon, pedig hatvankilencezret fizet havonta tébére. Egyébként sem éri meg, ez a rendszer arra van, hogy gúzsba kössön a hitelekkel, a mindennel, hogy ne legyen az ember szabad.

A lakók és az üzlet dolgozói is el szeretnék üldözni, ezért tették ki a ládákat. Két hónappal ezelőtt kijöttek a járványügytől: nem lehet galambokat etetni, ezért megbüntették. Aztán jött valaki, aki látta, hogy rend és tisztaság van. Azt mondta, hogy azért nem büntethetik meg, mert szereti a galambokat.

Beszélgetés közben egy járókelő jött arra, aki kutyát sétáltatott. A kutya már ismerte, már várta tőle az ételt. A hajléktalan megetette, majd a kutya a gazdájával együtt továbbment. Elmesélte, hogy neki is volt egy kutyája, akivel együtt ült kint az utcán. Egyik nap a macskája megkarmolta a kutya szemét. Az állatorvos lemondott róla, azt mondta, hogy meg fog vakulni. Ő imádkozott, és kamillával kezdte el borogatni a kutya szemét, hogy a hitét a fizikai síkon is megmutassa.

A kutya szeme nem javult. Ekkor kétségbeesett:

– Hogy hirdessem a hitet, ha vak a kutyám, hogy higgyek így? – kérdezte Istent.  

Aztán Isten megnyugtatta. Amikor kint ült a beteg szemű kutyával, akkor találkozott egy járókelővel, aki azt mondta, hogy fizeti a kutya minden orvosi költségét. Ő akkor már visszanyerte a hitét, és teljes nyugalommal tudta mondani, hogy jöjjön vissza két hét múlva a nő, és ha még mindig beteg, akkor elvitetheti az állatvédőkkel. Két hét múlva a nő sem tudta megmondani, hogy a kutya melyik szeme sérült meg.

Az interjú során két olyan emberrel találkoztam, akik elégedettek az életükkel, bármennyire is kevés adatott meg nekik. A saját nézőpontjuk szerint választották az utcát, de harmóniában vannak a döntésükkel, nem nehézségként tekintenek rá. Megbecsülik, amilyük van, és úgy gondolják, hogy több is, mint ami szükséges, ezért adakoznak.  

Az ő életük elgondolkodtatott:

Hálás vagyok, azért amim van?

Főcím kép: Pexels