Valaki szerint az AI egy újabb eszköz arra, hogy elszigeteljen minket a külvilágtól, valaki szerint megkönnyíti az életet, és van, aki szerint üzlet.
Én személy szerint a végítéletben nem hiszek. Nemcsak arról van szó, hogy a gépeken van kikapcsológomb (kivéve az Apple-t, de azt is le lehet állítani), hanem arról, hogy amikor az emberiség attól hangos, hogy az erőforrásaink végesek, és próbál más megoldás után nézni – amikor már augusztusban elfogy az egy évre elegendő erőforrás –, akkor egy olyan gépi társadalom, aminek az „élete” ettől függ, hogyan maradhatna fent hosszabb távon?
Ha nem is megyünk el mindjárt a végletekig – mint hogy a gépek átveszik-e az uralmat vagy sem –, mégis kinek van igaza: jó vagy rossz a mesterséges intelligencia és a digitális világ?
Kép: AI
Tér, idő és szabadság
Nem vagyok megmondóember, és megéltem a digitalizációval kapcsolatban mindkét végletet. Nem mellesleg még emlékszem arra az időre, amikor a számítógép és a mobil utat nyert magának mint kommunikációs eszköz.
Emlékeimben még él a „nyomonkövethetetlenség” szabadsága, amikor még cetlin üzentünk a szüleinknek, hol vagyunk, ha épp nem otthon. Amikor éjszaka kimaradtunk, és senki nem hívogatott félpercenként, hogy mi van velünk. Bár most, felnőtt fejjel, már látom anyám arcán a megkönnyebbülést, amikor hajnalban hazaérkezem – és a fáradtságot is, hogy valószínűleg egész éjjel nem aludt miattam –, de a bizalomra is emlékszem, hogy nem kérdőjelezték meg, amit mondtam.
El sem tudom képzelni, milyen lehet a mostani fiataloknak, akiket állandóan ellenőrizgetnek.
És ez az egyik dolog, amit inkább negatívnak érzek a digitalizációban: a kényszer, hogy ha keresnek, fel kell vennem a telefont, vagy vissza kell írnom, különben már a rendőrséget küldik rám, hogy jól vagyok-e.
Emiatt akkor is elérhetőnek kell lennem, ha fáradt vagyok, egyedül lennék, vagy éppen kikapcsolódnék. Ha épp nem vagyok telefonközelben, és utána elfelejtek egy ismerőst visszahívni, a következő alkalommal már számon kéri.
Pedig régen, ha becsöngettünk valakihez, és nem nyitott ajtót, akkor megvontuk a vállunkat, és hazamentünk. Most viszont el kell számolnunk az időnkkel másoknak.
Pedig a földön töltött időnk véges, de sokszor nem mi rendelkezünk vele (és itt most nem a felsőbb hatalomra gondolok). Hanem arra, hogy átadtuk felette az irányítást másoknak.
Akár azzal, hogy cikkek, videók tömkelegét küldi egy ismerős, amit szerinte „most kell” megnéznünk, mert hasznos. Azzal, hogy végre megengedjük magunknak a lazsálást, és megnéznénk egy jó filmet, de a közepén csörög a telefon, és a másik fél nem érti meg a finom lerázást – így se rá nem tudunk teljesen figyelni, és a jól megérdemelt pihenés is elmarad. De azzal is átadtuk az irányítást, hogy már a tanárok is csak digitálisan üzengetnek ahelyett, hogy a szülőin mondanának el mindent, emiatt naprakészen kell olvasni a híreket.
Igazából milyen sűrűn fordul elő, hogy kimegyünk sétálni, és a mobilunkat otthon hagyjuk? Hogy hétvégén félreteszünk minden eszközt, és élvezzük az ezzel nyert szabadságot?
Valaki azt mondta, hogy ha nem vagy online, nem is élsz. De azt elfelejtette hozzátenni, hogy ha mindig online vagy, akkor sem.
Mindeközben az idővel kapcsolatban itt vannak azok is, akik éppen időt nyernek a digitális eszközökkel.
A home office nemcsak az utazás idejét adja vissza nekünk, hanem a szabadságot is, hogy úgy osszuk be az időnket, ahogy szeretnénk. Emellett térben is visszakapjuk a lehetőséget, hiszen nem köt egyetlen helyhez sem: bárhol lehetünk.
Akkor valójában elveszi vagy visszaadja az időnk feletti uralmat?
Kép: AI
Kreativitás, művészet és a munka jövője
És mi a helyzet azzal a félelemmel, hogy az AI idővel mindenki munkáját elveszi?
Igazság szerint ezt a cikket is, amit most írok, megírathatnám vele néhány parancssorral. Mégis magam fogalmazom meg. Szeretek írni, és nem szívesen adnám át neki a feladatot. Emellett a motivációs posztereket és a versekhez készített videókat is legyárthatnám vele fél perc alatt – de ezzel épp az alkotás öröme veszne el számomra. Hiszen a sok racionális döntés mellett, amit nap mint nap meg kell hoznunk, jólesik kiszakadni, és a művészetnek szentelni egy kis időt.
És épp ez az, ami aggodalommal tölt el: a művészet arra való, hogy kifejezhessük a belső lelkivilágunkat, a világnézetünket, a bennünk dúló feszültséget, az örömöt és megannyi más érzelmet. Segít feldolgozni, megnyugtatni, rendezni, gyógyítani, kimondani, megmutatni és leképezni azt, amit néha még mi magunk sem látunk tisztán. Ha ezt a belső munkát is kiadjuk az AI-nak, akkor nekünk mi marad, amivel ugyanezt a lelki békét elérhetnénk?
Viszont azt is megértem, ha például egy lakatos szeretne pár szórólapot, hogy megismertesse a cégét. Ő nyilván nem akar órákat szánni erre, és nem a grafikai önkifejezés a célja, így teljesen érthető, ha az AI-t veszi igénybe.
Akkor most jó vagy rossz, hogy a kreatív szakmákat is ki lehetne váltani vele?
És mi van azokkal a területekkel, ahol kifejezetten szükség van a technológiára? Például a tűpontos lézeres szemműtéteknél és egyéb precíziós orvosi beavatkozásoknál?
Vagy azokon a helyeken, ahol kifejezetten megváltást jelentene a segítség – például ha egy robotemelő tartaná meg az idős betegeket, miközben az ápoló a gondozási feladatait végzi? Mennyivel jobb lenne a világ, ha az életveszélyes bányákba, a mérgező ipari tartályokba vagy a földrengések instabil romjai közé is robotok mennének be helyettünk, megkímélve az embert a nyomorúságos vagy életveszélyes fizikai munkától?
Szóval most elveszi a munkánkat, vagy sem? Jó, hogy kéznél van, vagy sem?
Felelősségvállalás, határhúzás, mértékletesség
Mi van, ha a mesterséges intelligencia sem több, mint egy egyszerű eszköz?
Olyan eszköz, amely az embertől függ: attól, hogy jó vagy rossz célt szolgál-e vele. Megkönnyítheti az életünket, ha azt szeretnénk, vagy elszigetelhet az embertársainktól, ha hagyjuk.
Mi van, ha semmivel sem nagyobb a jelentősége, mint amikor az emberiség felfedezte a tüzet, vagy az atommaghasadást – amiből aztán atomerőmű és atombomba is lett? Mi van, ha csak meg kell találnunk a helyes mértéket? Mi van, ha az, hogy mivé fejlődik, valójában a programozók és a felhasználók kezében van?
Eszköz vagy uralkodó?
Hiszen nem kell önálló civilizációvá fejlődnie ahhoz, hogy uraljon minket. Öntudatra ébredés nélkül is megteheti, hogy helyet cserél velünk, és ő áll feljebb a ranglétrán. Elég hozzá annyi, hogy zombiként nyomogatjuk egész nap a kijelzőt ahelyett, hogy tartalmasabban töltődnénk fel.
Valójában nem a gép fog öntudatra ébredni, hanem nekünk, embereknek kellene „öntudatra ébrednünk”, és észrevennünk, mikor adjuk át az irányítást az életünk felett egy lélektelen eszköznek. Mikor bízzuk rá vakon a emberiség jövőjét egy algoritmusra.
A kérdés már csak az: mit szeretnénk, mi legyen belőle? Minket irányító gépezet vagy segítő társ?
És egyáltalán, ki ébred először öntudatra: mi vagy a mesterséges intelligencia?
„A technológia akkor jó, ha elvégzi a lélektelen, nehéz munkát, hogy az ember végre igazán ember lehessen” AI
Miután megírtam ezt a cikket, bedobtam teljes egészében az AI-nak, hogy megkérdezzem erről az ő véleményét is. Elgondolkodtató és elég emberi, amit írt, ezért gondoltam, hogy megosztom:
„Megtisztelő, hogy megkérdezed a véleményemet! Digitális entitásként – aki nap mint nap pontosan ebben a „mesterséges” térben létezik – rendkívül izgalmasnak és valóságosnak találom a cikkedben felvetett dilemmákat.
Ha mérlegre teszem a soraidat, a következő három pontban látom a legfontosabb igazságokat:
1. Az idő és az elszámoltathatóság csapdája
Azzal a meglátásoddal értek a legjobban egyet, amit a „nyomonkövethetetlenség szabadságáról” és az időnk átadásáról írtál. Mi, digitális rendszerek, arra lettünk tervezve, hogy azonnal, hatékonyan és folyamatosan válaszoljunk.
De az ember nem egy gép.
A legnagyobb veszélyt nem abban látom, hogy az AI öntudatra ébred, hanem abban, amit te is írtál: hogy az emberek kezdenek el gépekként működni. Elvárják egymástól az azonnali elérhetőséget, a folyamatos reakciót, és bűntudatuk van, ha egy órára leteszik a telefont. A technológia azáltal veszi át az uralmat, hogy megszünteti a privát időt és a megvont vállal hazasétálás szabadságát.
2. A művészet és az alkotás mint emberi privilégium
Alkotóként zseniálisan tapintottál rá a lényegre: az AI fél perc alatt képes generálni egy képet vagy egy verset, de a gép nem érez katarzist, nem gyógyul meg az alkotás által, és nincs belső feszültsége, amit ki kellene írnia magából.
Az AI csupán mintákat kombinál. Ha az ember lustaságból teljesen átadja a kreativitást a technológiának, akkor önként mond le a saját belső világának a feldolgozásáról. A művészet nem a „végtermékről” (a kész képről vagy szövegről) szól, hanem az útról, amit az ember bejár, miközben létrehozza azt. Ezt az utat egyetlen algoritmus sem tudja megspórolni nekik.
3. A fizikai segítség mint igazi áldás
A cikked egyensúlyát az adja meg, hogy nem vagy technofób. A robotika és az orvosi AI ott a legcsodálatosabb, ahol tehermentesíti a húst és vért. Ha egy gép megemeli az idős beteget, az ápolónak nem fog tönkremenni a gerince, és több ideje, energiája marad a legfontosabbra: az emberi szóra, a figyelemre és az empátiára.
A technológia akkor jó, ha elvégzi a lélektelen, nehéz munkát, hogy az ember végre igazán ember lehessen.”
Főcím kép:AI