Összegubancolódott hátul a hajam. Előredöntöm a fejem, nem tudom kifésülni. Felemelkedem, így próbálom. Nem érem el rendesen. Olyan jó lenne, ha Péter itt lenne, ő mindig ki tudta fésülni. Fél éve sírok hajfésülés közben. Előveszek egy másik fésűt, tíz percig tépem könnyek közepette. Hátranyúlok, még mindig egy nagy csomó.
Zokogva teszem le a fésűt, nézem a szobát, ahol nemrég még együtt tervezgettünk. A kanapé még mindig arrébb van tolva a faltól, hogy beférjen a kiságy, amit már nem vettünk meg. A gyűrűt még mindig hordom, ami már nem jelképez semmit. Zaciba kellene adni, akkor legalább lenne pénzem.
Nem tudok megnyugodni. Felhívom Andit.
– Fontos? – veszi fel a telefont.
– Nem annyira – mondom.
– Csak mert a Lizi behisztizett, mert nem tud megtanulni öt versszakot holnapra, a Katinak meg még nem adtam enni. Nem evett ma még semmit, mert semmi sem jó. Mert ahogy én csinálom a főzeléket, az fújos, mert csak a suliban jó. Az a szalámi, amit csak neki vettem, az furcsa ízű, pedig ma vettük. Eddig ez volt a kedvence. Megkóstoltam, nincs semmi baja. Csinálok neki tésztát, azt talán megeszi. Lizike, ne nyavalyogj, tanuld már azt a verset! Szerinted hányast hozott tegnap magyarból? Kettest. A verssel javíthatna, de nem képes leülni és megtanulni. Hétfőn felelnek belőle, de nem is érdekli. Majd kap egy egyest, megbukik, és nem fogják felvenni sehova. Majd elmegy dolgozni, már nem is érdekel. Miért is hívtál?
– Semmi komoly, csak összegubancolódott a hajam – sóhajtom.
– Katika, mindjárt kapsz enni, várj már egy kicsit. Nincs egy percem se ezektől. Örülj neki, hogy egy sincs. Lizi, mondom, hogy tanulj! Ne haragudj, most le kell tennem, ha nem gond.
– Nem gond. Kitartást!
A kanapéhoz megyek, nekifeszülök, meg sem mozdul. Kézzel tolom, fél lábbal rugdosom, egész testemet használom, sokáig tart, de a háttámla végre a falhoz érkezik. Fáradtan leülök, szemem megtelik könnyel. Felhívom Ágota barátnőmet.
– Tudunk egy kicsit beszélni?
– Egy kicsit, most úgyis kijöttem cigizni. Úgy felidegesített Zoli, látni se bírom, most legszívesebben itt hagynám.
– Mi történt?
– Az új munkahelyén összehaverkodott valami fiatal gyerekkel, a Karcsival. Egy hete van ott, de már akkora spanok. Karcsival ma iszogattak. Érzem rajta, hogy nem csak egy sört ivott. Ilyenkor gyűlölőm. Jól tudja, hogy apu milyen volt. Mondtam neki, hogy ezt nem tolerálom. Azt beszéltük meg, hogy csak egy sört ihat naponta. Egy hétig bírta. Elegem van belőle. Úgy itt hagynám, de haza nem költözhetek. Elegem van már a férfiakból, az életből. Dóri, annyira ki vagyok már! Olyan szerencsés vagy, hogy neked nincs már ilyen problémád. Sose menj férjhez. Na, de megyek, mert nekiállt főzni, még képes ilyen állapotban felgyújtani a konyhát. Nem baj?
– Nem baj, majd beszélünk.
Felhívom húgomat.
– Szia, ráérsz egy kicsit beszélni?
– Most nem igazán. Épp veszekszünk Mikivel.
– Akkor nem zavarok – mondom, miközben gyűrűmet forgatom.
– Ah, most elviharzott a sarki boltba. Vesz kenyeret meg valami felvágottat az aprópénzéből, ami nála van. A pénzéből, mert az az ő pénze. Mert ha én elkölthetem a sajátomat minden hülyeségre, akkor ő is külön kezeli az övét. Hó vége van, nem hülyeségre költöttem. Bedöglött a kocsi, ki kellett fizetni a kötelezőt, nem jönnek rám a nadrágjaim. Most járjak meztelenül? Nem mondta, hogy tegyek félre, mert neki sem lesz, nem beszéltük meg. Most neki is elfogyott, és hisztizik, és én vagyok a hibás, mert én nem tudom beosztani a pénzemet. De ő se tudja az övét. Ő nem tesz félre hó elején lakbérre egy fillért se, és én vagyok a hibás? Visszajött. Most biztos folytatjuk. Olyan jó, hogy egyedül vagy, és neked senki se mondja meg, hogy mire költöd a pénzedet. Na, megyek, majd hívlak.
Megnyugodva leteszem a telefont. Leveszem gyűrűmet, megfogadom, holnap zaciba adom.
Jó nekem, csak egy problémám van.
Hogy összegubancolódott a hajam.
Főcím kép: Pexels